Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Szeretet a hétköznapi környezetben
Amit akarsz, hogy neked tegyenek az emberek, te is azt tedd nekik. Ebben meg kell látni a kezdeményezést, nem a kitérést mások elől. Ha akarom, hogy megbecsüljenek, elfogadjanak, segítségemre legyenek, akkor én is azt tegyem. Ha akarom, hogy ne vegyék szívükre ügyetlenségemet, félszegségemet, hogy nézzék el hibáimat, akkor én is igyekezzek nagyvonalú lenni mások iránt. Ez a szeretet egyetemes, minden emberre kötelező és senkitől sem szabad megtagadni. A megokolás az, hogy mindnyájan Isten teremtményei vagyunk, mindnyájan a közös cél felé tartunk és éppen az egymás iránt megvalósított kapcsolat adja meg a jogcímet az örök cél birtoklására. Krisztus is előtérbe állította és megkönnyítette az egymásért való felelősséget azzal, hogy saját magát belehelyettesítette a mi kölcsönös viszonyunkba: amit egynek, akár a legkisebbnek tettetek, nekem tettétek. Ezzel azonban nem csupán a felelősséget emelte ki, hanem valahogyan az emberi együttélést is istentiszteleti rangra emelte. Az emberek megbecsülése, szolgálata végső soron Istennek szól, hiszen ő saját képét látja minden emberben még akkor is, ha mi ezt a képet nem ismerjük fel, vagy nem akarjuk tudomásul venni. Viszont ha ezt az istentiszteleti jelleget beiktatjuk környezetünkbe, az elsősorban saját magatartásunkra van kihatással. Csak ilyen alapon lehet a bizalmat előlegezni, megbocsátani, a bosszúról lemondani, az igazságtalanságot elviselni és szolgálatainkért nem várni visszafizetést. Az tud majd kárpótolni, aki azonosította magát embertársammal és engem feladatok elé állított. A szeretet gyakorlásának tehát van szankciója, s éppen ez teszi komollyá. Ha csak érzelemnek tekintem, akkor a szeretetet nem tartom kötelezőnek ott, ahol nincs ilyen belső indíttatás. A keresztény tanítás a szeretetet nem freudi alapon fogja fel, nem az ösztönből vezeti le, hanem a teremtésnek abból az intézkedéséből, amely személlyé, közösségi lénnyé és erkölcsi lénnyé tett bennünket. Az ellenszenv és az elhidegülés sem ment fel attól a felelősségtől, amellyel egymásnak tartozunk. 2. A szeretet kapcsolata az örök cél, az örök boldogság előképe és elővételezése. Induljunk ki abból, hogy az ember számára az örökkévalóság csak úgy jelentkezhet, mint az idő megszűnése, illetőleg a teljességbe való torkollása. Valamit megtapasztalhatunk ebből olyan helyzetekben, ahol úgy érezzük, hogy megállt az idő, mert kellemes emberek társaságában vagyunk, ahol mindenki arra törekszik, hogy a legjobbat nyújtsa. Itt egy-egy órára kiengesztelődünk magunkkal, másokkal, helyzetünkkel, s egyszerűen annak örülünk, ami jelen van. Ahol a szeretet hangulata feloldja a nehézségeket, ott nem nézzük az órát, nem tekinthetünk kifelé, semmit nem kérünk számon, elfelejtjük szomorúságunkat, s megnyugtatólag hat ránk az, „ ami jó”. Az örök élet azért lehet boldogság, mert az ember kárpótlást kapott mindenért, a Teremtő szeretete biztosítja örök megmaradását, szellemi képessége betelt tudással és értékkel, ezért már nem kell semmit várni, semmit jóvátenni, nem kell hiányzó érték után futni, s nem kell az emberek fogyatkozásait elviselni, mert éppen a fogyatkozások is eltűntek, s mindenkinek alkalma van arra, hogy saját egyéniségét, belső értékeit tárja fel a másik előtt. Az igazi szeretet itt a földön sem unalmas: ott is mindig van mondanivaló, mindig örömet akarnak szerezni és tudnak együtt a jövőbe nézni. Minél gazdagabb lelkileg valaki, annál többet tud nyújtani és annál többet tud másokból kihozni. Az örök élet unalmát kizárja az, hogy a színelátásban Isten végtelen gazdagsága tárul fel, s ott a teremtmények elég tökéletesek ahhoz, hogy együtt tekintsenek bele, együtt értékeljék és együtt adjanak hálát érte. Azután mivel a bűnbánat és a földi jóvátétel mindenkit megtisztított az önzéstől, a fenntartástól, a bizalmatlanságtól és az irigységtől, azért egymásnak is a legtöbbet akarják nyújtani. Ott tapasztalhatóvá válik, ami néha itt is felcsillan bennünk, hogy a személy kifürkészhetetlen. Mindig van új ötlete, fordulata, meglepetése. Főleg akkor, ha az ösztönös beállítottság nem szűkíti le a szellem szabadságát. Ott már a szeretet nem az irgalmasság gyakorlásában mutatkozik meg, s mégis egészen szeretet marad. Olyan szeretet, amelynek van lendülete, melege, nyíltsága és személyessége. Ott a szeretet igazolja Isten számára, hogy érdemes volt világot teremteni, s az ember számára bizonyítja, hogy valami fönséges dolog teremtménynek lenni. A Szentírás 197
