Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Máté-Tóth András: Kisközösségek a közéletben
Máté-Tóth András KISKÖZÖSSÉGEK A KÖZÉLETBEN EGYHÁZ ÉS TÁRSADALMI KÜLDETÉS. Az egyház magáról vallott felfogásában az utóbbi évszázadban jelentős átalakulás tanúi lehettünk. Ennek a folyamatnak ma sincsen vége, sőt kritikus hangvételűbb teológusok az aggiornamento lelassulásáról, visszafordulásáról is beszélnek.1 A korábbi societas perfecta gondolatát a II. Vatikáni zsinaton felváltja a vándorló nép képe, melynek „lumen gentiumnak” kell lennie. Jézus szavai szerint: „nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15). A zsinat előtt az egyház úgy tekintett a világra, mint ellenséges nagyságra, mint kegyelemmel elárasztandó, kárhozatra szánt tömegre. A zsinat dokumentumaiban megjelenik a világgal (és vallásokkal) kapcsolatos tolerancia, megjelenik egy halvány reménysugár arra, hogy a „titokzatos test” a maga arcát a „népek szemében látja tükröződni”. E fordulatot jelzi a Pacem in Terrisben megjelent, majd a zsinaton jelentős szerephez jutott fogalom: „idők jelei.”2 Az egyház Istennel nem ,csak a szent forrásokban találkozhat, hanem a profán világ jelenségein át is szól az Úr: vox tempori, vox Dei. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az egyház „kegyelmi” felismerései bekövetkezhetnek a „közélet” változásai révén is. Ez a belátás, ill. ennek alkalmazása új keletű a teológiában. A kegyelem és a közélet világát hagyományosan szétválasztó elképzelést jól illusztrálja az a freskósor, melyet a szegedi dóm bal oldali mellékoltára fölötti üres helyre festettek néhány éve Szent Gellért életének epizódjaiból: Gellért kegyességi zarándoklaton a Szentföldre, Gellért a királyi udvarban, Gellért a Bakonyban remeteként. Az utolsó képen Gellért az égre tekint. Mintha evilági küldetését befejezve most Istenhez, a kegyelem forrásához fordulna. A közéletből a kegyelem felé. Az embereket és (köz)ügyeket kutató tekintet immár az égre irányul. A kegyelmi élet és a köz-élet ilyen feszültségének egyik legfőbb oka az, hogy az egyház meg akarja őrizni azonosságát (evilágban, de nem evilágból valóságát). A zsinat így ír erről: „Az egyház egyszerre látható gyülekezet és kegyelmi közösség; együtt menetel az egész emberiséggel, a földi sorsban osztozik a világgal és kovásza vagy éppen Lelke a társadalomnak, amely arra hivatott, hogy megújuljon Krisztusban és átalakuljon Isten családjává” (GS 40).3 1980-ban pedig megjelent az a vatikáni dokumentum, mely megtiltja a papoknak, hogy politikai szervezetekbe tartozzanak hivatkozva arra, hogy az csak megosztást szül az egyházban.4 Ennek a nyilatkozatnak egyházjogi következményei lettek, pl. a nicaraguai miniszter-papok esetében.5 Ugyanakkor az egyházi tan ítóhivatal rendre bűzd ítja a laikusokat, hogy vegyenek tevékenyen részt a társadalom, a közjó alakításában, vagyis politizáljanak. Az egyház tehát igyekszik megőrizni identitásának elengedhetetlen aspektusát: kegyelmi intézmény, ugyanakkor igyekszik a világ rendjére befolyással is lenni. Az egyház bár elismeri, hogy a világból érkező impulzusok nagyon is tartalmazhatják Isten üzenetét, mégis vonakodik magát kiszolgáltatni a világi eszközök és felismerések áhítat nélküli kategóriáinak és elemzéseinek.7 Ezen a ponton ma forrong az egész világegyház. Európától Latin-Amerikáig, Dél-Afrikától az USA-ig viták, egymásnak ellentmondó állásfoglalások jellemzik a légkört. A politika megosztja a lelkeket. E megosztási szellem eredete nem lokalizálható sem a klérusra (amely távol tartja magát a közvetlen politizálástól), sem a közéletben közvetlen aktív laikusokra. A találkozási készség, amely a zsinat óta kétségtelenül jellemzi az egész egyházat, megrázza magát az egyházat is. Komoly kérdéseket vet fel belső életére vonatkozóan is. A bizonytalansági érzés pedig kedvez a fundamentalizmusnak, amely ismét csak megnehezíti a kölcsönösen gazdagító párbeszéd lehetőségét.9 Az egyház és a világ újfajta találkozásából eredő önreflexiók az egyház belső megújulásának legfőbb törésvonalaira is ráirányítják a figyelmet (tévedhetetlenség, hivatal, szexualitás, missziók stb.). Egy tanulmány, de akár egy könyv is kevés lenne annak a kérdésnek körüljárására, hogy az egyház ma milyen viszonyban áll a világgal, hogy erre a világra milyen 188
