Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Rózsa Huba: Prófétai karizma és küldetés az Ószövetségben
Fokozatosan kialakul az ideális király eszméje (lásd Zsolt 721), amelyet legegyszerűbben egy idealizált Dávid-képpel azonosíthatunk. A történelmi realitás viszont ennek az ideális királyeszmének a cáfolata, és a klasszikus próféták - két kivétellel Júdában tevékenykedtek - ezzel a valósággal találkoztak és ezzel kerültek szembe. Közülük kettőt érdemes kiemelni. Izajás és Jeremiás a királlyal és a királyi udvarral közvetlen kapcsolatba kerültek. Egyikük sem vonja kétségbe a királyság legitimitását, ugyanakkor kemény kritikával illetik a királyt és szembesítik a királyeszmével. A király az isteni rend biztosítéka Izrael közösségében, s Jahve nevében uralkodik. Amikor a próféták ennek ellentétét tapasztalták saját korukban, Isten üdvözítő akaratának érvényesítéséért szálltak síkra. Jogrend. Izraelben a jogrend vallásos volt, Istentől eredőnek tartották, melynek teljesítéséért vagy megsértéséért az ember végső soron előtte felel, tehát elválaszthatatlan az erkölcsi rendtől. Ezt tanúsítja az a tény, hogy az ószövetségi törvényszövegek a Sinai törvényhozással állnak vonatkozásban, és a Dekalogus minden megkülönböztetés nélkül közéjük tartozik. A prófétai szolgálat egyik legnagyobb teljesítménye, hogy az emberi tevékenység egészét az istentisztelet szintjére emeli, és a Jahve-hitet magasrendű etikai magatartással kapcsolja össze. Amikor ugyanis felszólalnak az isteni jogrend, azaz a Jahvétól Izraelnek adott életrend megsértése miatt, rámutatnak, hogy az azonos Isten akaratának elutasításával, amelyért felelni kell. Kezdettől fogva a Jahve-hit lényegéhez tartozott, hogy Isten tisztelete elválaszthatatlan Isten parancsainak teljesítésétől, amelyek az ember egész magatartását meghatározzák. A próféták azonban eddig nem ismert radikalitással szólítják fel hallgatóikat Jahve akaratának követésére. Meghívásukban úgy élik meg a személyes Istent, mint aki hívja és feltétlen engedelmességre szólítja az embert. Ezért hangsúlyozzák szokatlan élességgel a számadás elkerülhetetlenségét is. A próféták többnyire az egész néphez fordulnak, amikor a bűnökről vagy megtérésről, üdvösségről vagy ítéletről beszélnek, de nem tévesztik szem elől az egyén cselekedeteit és az abból fakadó felelősséget sem. Ezekiel egyenesen elutasítja a kortársakban élő kényelmes biztonságérzetet, hogy bárki csupán önmagában azért üdvözülhet, mert Isten népének tagja, amelyet Jahve kiválasztott magának és ígéreteivel elhalmozott. Kinek-kinek egyéni döntésével kell vállalni Izrael közösségéhez tartozását, ennek minden Jahve- szabta kötelezettségével együtt. Ennek teljesítése dönti el az üdvösséget vagy az üdvösség elvesztését (Ez 3,17-21; 14,1-20; 33, 1-20). A próféták Jahve akaratának erkölcsi követelményeit elsősorban az embertárs iránt tanúsított magatartásban hangsúlyozzák. Szerintük Istennel csak ott alakulhat ki helyes kapcsolat, ahol az hatással van az emberek egymás közötti viszonyaira. A Jahve-hitből táplálkozó ősi szolidaritás, a törzsek között fennálló kölcsönös elkötelezettség és testvériség eszméit hirdetik az adott kor megváltozott körülményeire alkalmazva. Részletekbe menően kimutatják a közösség életében az isteni jog és igazságosság, az emberi kapcsolatokban pedig az erkölcsös cselekvés hiányát. Mindezt nemcsak a felebarát iránti kötelesség elmulasztásának látják, hanem egyenesen mint Isten ellen elkövetett súlyos bűnt bélyegzik meg. Ennek jegyében emelik fel szavukat Izrael királyságának utolsó éveiben Ámosz és Ózeás, Júdában különösen Mikeás, tevékenységének első esztendeiben és később Jeremiás. A kultusz. A próféták, mivel a jog és szociális igazságosság legfőbb védnökét Istenben látták, felháborodtak kortársaik magatartásán, akik elvben tisztelték Izrael Istenét, de a hétköznapi életben semmibe vették rendelkezéseit. Kultuszkritikájuk hátterében ezt a jelenséget kell keresnünk. A kortársak úgy vélték, hogy Jahve tiszteletének eleget tehetnek a nagy gazdagsággal és külső fénnyel megült kultusszal, amelyet nem követ a cselekedetekben megnyilvánuló odaadás Isten iránt. A próféták elítélik a kultusz formális gyakorlatát, részletesen felsorolva a felebarát ellen elkövetett 141
