Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Rózsa Huba: Prófétai karizma és küldetés az Ószövetségben
PRÓFÉTASÁG ÉS HAGYOMÁNY. A klasszikus prófétaság idején Izrael nemzeti állammá alakult, és körvonalazódott az a normatív vallási hagyomány, amely indoklást nyújtott Izrael létére, meghatározva a nép és egyén cselekvésformáit. Ide tartozik a honfoglalás, a Dávid- és Sion-hagyo- mány, amelyek Izrael isteni választottságát tanúsítják. A honfoglalás-hagyomány tanúsítja, hogy Jahve Egyiptomból kivezette, majd kiválasztotta és elkötelezte magának Izraelt, a júdai eredetű Dávid-hagyomány pedig Izrael fennmaradásának biztosítékát Jahve Dáviddal kötött szövetségében és a dinasztia fennmaradására adott ígéreteiben látja. Ezzel kapcsolatos a Sion-hagyomány is: Jahve földi lakóhelyül választotta Siont, és innen megoltalmazza népét, Sionon uralkodó választott királyával együtt. A prófétai igehirdetés értékelésének mindig sarkalatos pontja volt a próféták és a hagyomány kapcsolata. A modern bibliakutatás első és még mindig ható állásfoglalását a múlt században Wellhausen rendszere fogalmazta meg, amely a prófétizmus és hagyomány kibékíthetetlen ellentétét hangsúlyozta. Izrael történetének kezdetén a vallás gyakorlata kötetlen volt, a vallásfejlődés során azonban az ősi hit fokozatosan intézményessé vált. A fogság után az újjászerveződött zsidó közösség alkotmánya már a papi gyakorlatban kialakult kultikus rend lett. így az isteni uralom papi uralommá merevedett. Izrael vallásának tetőpontját a próféták jelentették. A prófétai, vagyis az igazi kinyilatkoztatás lényegéhez tartozik, hogy Jahve minden intézményes közvetítő kikerülésével közli magát az egyénnel, a prófétaságra meghívott emberrel. Ez a szemléletmód egyoldalúan a próféták eredetiségét és személyét emeli ki, s ezzel a hagyomány leértékeléséhez vezet. A prófétaság és hagyomány ebben a felfogásban két egymással ellentétben álló valóság, és Izrael vallási életében az igazi értéket egyértelműen a próféták képviselik. A forma- és hagyománytörténeti módszer új irányba vezette a vizsgálódást. A prófétai tanítás anyagának és motívumainak elemzése megmutatta azt, hogy a próféták és a hagyomány viszonyát nem lehet kizárólag elutasításként jellemezni, mert igehirdetésük ugyanolyan súllyal tanúskodik a hagyomány iránti elkötelezettségükről is. Izrael nagy prófétáiban a mózesi kor és a honfoglalás nagy hitélményei támadnak fel megújult formában. Személyes sorsukban a kinyilatkoztató Istennel való találkozásban tapasztalják meg Jahve csodálatos tetteit és az embertől feltétlen odaadást követelő akaratát. Az elmúlt évtizedek biblikus kutatásaiból világosan leszűrhető, hogy a prófétaság és a hagyomány nem áll kibékíthetetlen ellentétben. A kutatások eredményét az az álláspont tükrözi legjobban, amely szerint a próféták támaszkodtak a hagyományra, de eredetiségük is érvényre jutott. Küldetésük nem a mózesi kinyilatkoztatásból örökölt hithagyomány érvényének megszüntetése, de nem is puszta ismétlése vagy új viszonyokra való alkalmazása. Nem új hitet vagy új erkölcsöt hirdettek, hanem a személyes Isten minden mást kizáró nagyságának megtapasztalásából merítve megújították a mózesi örökségben hagyományozott ősi Jahve-hitet és új távlatokat nyitva addig nem tapasztalt magasságra vezették. Igehirdetésükben egyszerre jelenik meg a folytonosság és a személyükhöz szóló isteni kinyilatkoztatás újdonsága. A prófétai igehirdetésben megnyilvánuló folytonosság és újdonság kettősségét a Jahve-hit két fontos mozzanatában mutatjuk be: a próféták Isten-képében és az üdvösségre hívottság állapotában. A próféták istenképe. A próféták igehirdetése az Ószövetség monoteista hagyományát építi tovább az egyetlen, személyes és világ feletti Istenről, a történelem uráról, aki maga Jahve, Izrael nemzeti Istene. A klasszikus prófétaság olyan időben kezd tevékenykedni, amikor a népben a kánaánita vallás hatása elhomályosította Isten világfeletti, személyes valóságát és akaratának minden kötelezettségtől mentes tökéletes függetlenségét. A kánaánita hitvilág az istenekben a megszemélyesített természeti erőket tisztelte és meggyőződése volt, hogy az ember a kultuszban lekötelezheti őket, biztosítva ezzel a maga számára a természet áldásait. Ezzel szemben áll a próféták tapasztalata. Meghívásukban, majd egész tevékenységük során azzal az Istennel találkoznak, aki több, mint a vak természet, ő a személyes „TE”, aki megszólítja az 139
