Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Szennay András: Prófétai küldetésünk és feladataink
esetleg még a testi szenvedést is. Erre természetesen csakis a Megfeszítettben való erős hit, az O példáját követő életút tehet képessé. Krisztus ott és akkor is értelmessé, elfogadhatóvá tudja tenni a prófétai feladatok végzését, ahol az ún. józan ész teljességgel csődöt mond, ahol a kényelmes önszeretet az erőfeszítések helyett a nem létező babérokon való pihenést javasolja. Egy biztos: Krisztus, a KÜLDŐ küldöttével marad akkor is, ha az nehéz órákon, az üzenet közvetítésének rizikóval járó szakaszaiban ezt nem is érzi.- Sokan megkérdezték már: vajon a francia forradalom nem éppen azért tűzte zászlójára az „egyenlőség, testvériség, szabadság" jelszavakat, mert a keresztények nem élték, nem tárták a világ szeme elé ezeket az evangéliumi alapértékeket? Fel kell tennünk nekünk is a kérdést: vajon mai világunkban az egyház, a keresztények megvalósítják-e prófétai küldetésüket, ha ezeket az értékeket mindenekelőtt az egyházon belül nem tartják, vagy gyakran nem tartják kellő tiszteletben? Sőt, olykor mintha úgy tűnnék, újra elfeledkeztünk ezekről? Vajon a nagyobb és kisebb egyházi közösségeknek nem élő felkiáltójelként kellene-e világunkban élniük, hogy ezekre a kinyilatkoztatott tanításban előttük álló, abból ismert értékekre környezetük figyelmét felhívják? Hiszen Isten gyermekeiként mindannyian egyenlőek vagyunk, testvérek vagyunk Krisztusban, az elsőszülöttben és Isten gyermekeinek szabadságára nyertünk meghívást. Vajon lesz-e, lehet-e az egyház vezetőinek és tagjainak hitelük akkor, amikor a lelkiismereti szabadságról, emberi jogokról nyilatkoznak - az egyházon kívül vagy esetleg azzal szemben állók előtt-, maguk pedig az alapvető emberi szabadság- jogokat nem tisztelik és védelmezik, olykor az emberi méltóságot is megalázzák?- De még tovább mehetünk. Prófétai küldetésünk helyett egyfajta álszerénységből vagy épp ál-alázatosságból már-már kisebbrendűségi tudatot alakítunk ki. Mintha olykor elfeledkeznénk, hogy az emberiségnek, közel- s távolállóknak senki nem közvetíthet, nyújthat többet Jézus Krisztus üzeneténél. Ezt a felszabadító, valódi békét biztosító örömhírt nekünk kell ország-világ elé tárnunk. Ha túl halkan szólnánk, netán elnémulnánk, ennek szörnyű következményei lennének nemcsak soraink között, de a társadalom számára is, melyben élünk. Szabadjon feltennem a talán merésznek tűnő, de jogos kérdést: vajon hazai társadalmunk helyzete számos vonatkozásban ilyen mélypontra jutott volna, ha az elmúlt 40 év egyházi vezetői - támogatva a keresztények hitvalló szavával és életével - opportune-importune szavukat hallatták volna? Egyrészt Krisztus evangéliumának, az evangéliumi követelményeknek hangosabb hirdetésével, másrészt, amikor szükséges volt, intéssel, korholással, kritikával. Ne feledjük: a prófétai küldetés szinte mindig rejt magában feszültségteremtő erőket, tényezőket is. Ez a feszültség mindig jelen volt - már az ószövetségi híradások is erről tanúskodnak - az üzenet közvetítői és hallói között. Meg lesz akkor is, ha a kritika, az intő szó a ma szokásos dialógus formájában van jelen. Mert kétségtelen ugyan, hogy az evilági valódi értékekkel kapcsolatban nyitottaknak kell lennünk, de azt sem hallgathatjuk el - s ez nem térítő szándékból, hanem az igazság megváltásának, az igazsághoz való hűségnek leikületéből fakad -, hogy lelki és világnézeti értékekben, erkölcsi útmutatásban, felelősséget motiválóan Jézus Krisztusnál többet senki és semmi nem nyújthat számunkra - de a társadalom, az emberiség számára sem. Ha az egyház vezetőinek és tagjainak nemcsak szava, de tanúságtétele is Isten felé, az igazi értékek felé fog mutatni - akkor a lelkileg kiéhezettek, az igazság, az élet értelme után kérdezők, az elhagyottak, kisemmizettek, betegek felemelése, támogatása (a felsorolást még hosszan lehetne folytatni) - prófétai küldetést fog betölteni.- Prófétai küldetésünkből fakad környezetünk lelkiismeretének felrázása. Kényes és nehéz feladat ez. De fel kell emelnünk szavunkat e hazában és másutt is, ahol a szeretet és béke helyett a gyűlölet és megosztás, az igazság és igazságosság helyett a tévedés és megtévesztés, illetőleg jogtiprás akarna diadalt ülni. Volt ugyan régen is és van ma is olyan törekvés egyházunkban, mely azt kívánja, hogy húzzuk meg élesebben a határokat. Régi, középkori terminológiával: éljünk gettó-életet. Mentse mindenki önmaga nyugalmát - jámborabb megfogalmazásban a saját lelkét - és ne törődjön a világgal, környezetével. Tudjuk, hogy ez nem a krisztusi küldetésből fakadó prófétai lelkűiét, feladatvégzés szemlélete és életstílusa. Ebből az olykor szánalmas, 133
