Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)

1989 / 3. szám - Szennay András: Prófétai küldetésünk és feladataink

máskor kényelmes törekvésből, mely a meglévő viszonylagos nyugalmat, biztonságot nem cserélné fel munkával, áldozatos élettel - legfeljebb csak az a szomorú következmény származhatna, hogy az ezredfordulóra - s ez már csak tíz esztendő - bezárhatjuk templomaink nagy részét, szemináriumaink kapuit s a maradék kereszténység itt, e hazában -de másutt is, ahol így gondolkoznak - rezervátumba vonulhat.

Ha nem vállalnánk - itt és ma - prófétai küldetésünkből származó feladatainkat, ha - Krisztus felszólításának engedelmeskedve - nem leszünk a föld sója, a világ világossága, akkor - ha számban még nem is azonnal, de súlyban feltétlenül - jelentéktelen embercsoporttá fogunk összezsugorodni. S nem feledhetjük: pusztán szavakkal, kegyes szólamokkal, melyek mögött nem áll tanúságtevő aranyfedezetünk, semmit vagy csak alig valamit tudunk az Istentől ránk rótt feladatokból elvégezni.

Azzal a tudattal kell járnunk-kelnünk környezetünkben, hogy a meghívott és küldött próféták nehéz, de Isten üzenetét közvetítő, terveit megvalósító feladatát folytatjuk. Hogy Krisztus küldetéséből és - ha szükséges - szenvedéséből vállaljuk a magunkra eső részt. E küldetés nem elvben és általában, hanem minden időben, azaz itt és ma is kötelez. Egy olyan egyház, mely túlnyomóan csak hallgató vagy épp „fogyasztó” tagokból állna, lassan feladná önmagát, életcélját, küldetéstudatát. Egyházunk tagjainak külön-külön és együttesen is vannak feladatai. E feladatok vállalását és végzését nem szabad csakis a hivatalviselőkre áthárítani. Nemcsak az ő feladatuk, hogy kérjenek, intsenek, feddjenek, hogy Isten üzenetét közvetítsék, hanem minden Krisztust megváltó, az ő nyomában járó kereszténynek.

Vigasztaló és figyelmeztető szó

Napjainkban, amikor közismert statisztikák igazolják, hogy egyre kevesebb ember találja meg helyét az életben, a társadalomban, amikor öngyilkosok és életuntak tízezrei vesznek körül, fokozott mértékben hárul a prófétai funkciót betölteni hivatott keresztényekre, hogy vigasztalják az embereket (vö. Izajás - vigasztalódjál népem), és eléjük tárják életük igazi értelmét. Sajnos, mintha a rutin-gyóntatók és tanácsadók helyét joggal vették volna át a szakmában szolid ismeretekkel rendelkező pszichológusok és pszichiáterek (a szakma valóban lelkiismeretes képviselőire gondolok). Érthetetlen, hogy teológiai főiskoláinkon és akadémiánkon máig is miért idegenkednek a komolyabb pszichológiai ismeretek közvetítésétől. Egyik ok nyilván az, hogy nincs vagy alig akad olyan pap, professzor, tanár, aki kellő ismeretekkel rendelkeznék. A másik: a de facto itt-ott meglévő és működő sarlatánok károkozása mellett nem veszik észre - sem papok, püspökök, sem tanárok -, hogy e téren nagyon is lemaradtunk. Kegyes, jámbor, a konkrét személynek alig vagy semmitmondó szavak csak elijesztenek, viszolygást, ellenérzést váltanak ki és annak a szomorú elhatározásnak szülőanyjai: ehhez a paphoz sem megyek többé... Lelki tanácsadásra és nem parancsolgatásra, bátorításra, vigaszra és nem ijesztgetésre van kortársainknak szükségük.

Társadalmunk, annak vezetői is egyre többet hangoztatják, hogy még igen távol állunk az elképzelt, kitűzött nagy céljainktól. Valóban így van. De sorainkban is egyre többen érzik, mi több, élik át, hogy nem éltek, nem élnek helyesen. Hogy utópiát kergettek, hogy nem az életet választották, hanem szivárvány nyomában jártak. Hát ha így van, akkor nem érezzük-e egyre jobban felelősségünket a múltért és jelenért, nem teszünk-e meg mindent, vagy legalábbis nem kezdünk-e el sokkal többet megtenni azért, hogy kortársaink rátaláljanak az élet igazi értelmére. Bálványokat kergettek és már-már imádtak - jólét, életszínvonal, szabadosság - anélkül, hogy reálérzékkel vettek volna sok mindent tudomásul, ami szintén hozzá tartozik az élethez - egészen a megromlott vagy legalábbis rosszra hajtó emberi természetig, a festett egekbe nézésig. Újra csak: hol voltak és vannak azok a prófétalelkek, akik figyelmeztettek volna a készülő bajokra, hol voltak vagy vannak, akik figyelmeztetnek, hogy sem végleges békénk és nyugalmunk, sem teljes szabadságunk, sem elveszíthetetlen gazdagságunk nincs e földön. - De azok is, akiknek már rendelkezésre áll minden, amit meg akartak szerezni, vajon nem kezdik-e észrevenni, hogy mindezt elveszíthe134