Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 3. szám - Szennay András: Prófétai küldetésünk és feladataink
Vajon nem az olykor fellengzős, máskor felelőtlen vagy épp hamis, tudománytalan Jézusra-való-hivatkozás váltotta-e ki számos kortársunkból, mindenekelőtt a fiatalabb nemzedékből a félelmetes megkülönböztetést: Jézust, őt igen, de az egyházat nem!- Vajon nem épp a túlintézményesülés, a legalizmus, a nemegyszer már leírásakor túlhaladott törvényfogalmazás, a kegyetlen ítélkezés - és még sorolhatnánk, hogy mi minden sugallta már sokaknak a kemény megállapítást: Jézus és ügye újra és újra a farizeusok és írástudók kezébe került.-A prófétai küldetés végzése során a meglévő bajok, visszaélések, problémák ellenére sem szabad soha rezignálni, feladni a küzdelmet. Nem szabad az árral úszni, a demagógokkal együtt hangoskodni, de elnémulni sem. Aki akár opportunizmusból, akár félénk bátortalanság miatt, netán saját érdekeit védő gyávaságból hallgat, arra nemcsak Isten számonkérése vár, de áll rá a költő megállapítása is: vétkesek közt cinkos, aki néma. Püspöknek, papnak és világi hívőnek fel kell ezért emelnie szavát, ha akár az egyházon belül jelentkező, akár az egyházat kívülről támadó igazságtalansággal, törvénytelenséggel találkozik. Sajátos feladatok hárulnak a püspöki konferenciákra, melyeket a helyi egyházak belső életének rendezettségéért és külső életfeltételeinek biztosításáért nagy felelősség terhel.-Túlontúl sok keresztény kritizálja a pápát és a püspököket, de elmulasztja, hogy szavával, tanúságtevő életével tegyen is valamit Krisztusért és egyházáért. Ha egy kisebb-nagyobb egyházközségben az istentiszteletet vontatottan, színtelenül, lélektelent végzik, vagy az igehirdetés jogosan bírálható, mert unalmat keltő készületlenség- ről tanúskodik, - ha a lelkipásztori munka eredménytelen, mert hivatallá degradálták a plébániát, az emberek gondjaival-bajaival pedig vajmi keveset törődnek, - ha az ökomenikus törekvések a minimális szinten stagnálnak vagy teljességgel hiányoznak,- akkor a hibát és mulasztást ne a pápa és püspökök bírálatával kendőzzék, hanem az adott helyen működő (vagy épp alig működő) papok és a passzív, fel nem szólaló hívek számlájára írják. A plébános, káplán, világi hívő prófétai feladatát az ilyen helyeken ne a felsőbbség bírálatában hallassa, hanem saját környezetének, életvitelének megváltoztatásában realizálja. Egyébként is: a „nagy” egyház, vagy az egyházmegye nemcsak szorgalmazni hivatott, hanem egyenesen igényli is a kisebb egyházi közösségek kezdeményezéseit, buzgóságát, a jobb felé mutató, figyelmeztető, példaadó életét.- Sajátos és nagy felelősséggel járó prófétai feladat az ún. alulról érkező szó és tett. A keresztény testvériség szelleméből fakadó, alulról felfelé ható ún. „nyomás” nemcsak legitim lehet, de súlyos kötelességévé is válhat a beosztottaknak, a lejjebb állóknak, ha a hivatalviselők nem, vagy akár csak részben nem teljesítik kötelességeiket, ha nem látják el feladataikat. Természetesen nagy körültekintésre és diszkrécióra van itt szükség. Az ilyen „alulról” érkező figyelmeztetés ugyanis csak akkor jogos, és akkor válik kötelességgé, ha a felsőbbség megnyilatkozásai, tettei egyértelműen és vitathatatlanul nem felelnek meg Krisztus tanításának, az evangélium által támasztott követelményeknek, mindenekelőtt a szeretet legfőbb törvényének.- Az egyház életének, folytonos megújulási kötelezettségének talán legnagyobb kísértése: úgysincs értelme semminek. Más szóval: a befelé vagy kifelé történő emigráció. Akik feladták a reményt, azok ajkán elnémul a prófétai intés, buzdítás, tettekre hívó felszólítás, Isten üzenetének közvetítése. Küzdelem nélkül, szavak és tettek nélkül nincs sehol, az egyházban sem lehetséges a megújulás. Csakis a végsőkig kitartók biztosíthatnak maguk és mások számára is jövőt. Az egyház életében gyakran jelentkező polarizáció türelmes és szeretetben fogant dialógussal mindig feloldható. Aki viszont bármily módon - belső vagy külső - emigrációba vonul, aki feladja a küzdelmet, az már nem hallgat a krisztusi küldő szóra, nem vállalja a küldetésből fakadó feladatokat. Ismeretes, hogy az ószövetségi próféták is gyakran tiltakoztak, gyengeségük tudatában megrettentek a küldetés vállalásától - mégis, Isten szava, ereje, kegyelme elég volt ahhoz, hogy útra keljenek, hogy szavukat felemeljék, sőt, hogy olykor életüket is feláldozzák.- A sokféle út és feladat közül még külön rá kell mutatnunk: nemcsak szólni, de tenni is kell, olykor sokat kell tenni a prófétai küldetés során. Azután: vállalni kell a lelki kínokat, 132
