Teológia - Hittudományi Folyóirat 23. (1989)
1989 / 2. szám - KÖRKÉP - Bittsánszky Géza: Katolikusok a közéletben?
átvenni, de tudjuk-e legfőképp, hogy mit akarunk megőrizni, mit szeretnénk, a feltételeket is figyelembe véve, egyes konkrét vonatkozásokban megvalósulva látni? Megannyi kérdés, és nem hagyhatók válasz nélkül! Kihívást jelentenek a társadalom súlyos és csak hosszadalmasan gyógyítható betegségei: az erkölcsi válság, az egészségügy és az oktatásügy állapota. Sok szó esik arról, hogy a gazdaság tartalékai kimerültek. Nem kap (még) elég hangsúlyt a biológiai és erkölcsi tartalékok veszedelmes megfogyatkozása. Pedig „ha a társadalomban a személyek és közösségek... nem látják szilárdan biztosítottnak az erkölcsi, kulturális és lelki követelményeket,... akkor minden más-a javak bősége, a technikai vívmányok, az anyagi jólét bizonyos nívója-először elvetendővé, majd... megveten- dővé válik” (SRS 33.). A társadalom erkölcsi válságát helytelen lenne alapvetően a marxizmus számlájára írni. A riasztó statisztikai jellemzők egész sora a nyugati társadalmak irányzatait követi, azzal a különbséggel, hogy erőteljesebb romlást mutat. Társadalmunkat ugyanaz a kór emészti, de a mi ellenálló képességünk jobban meggyengült. Tudnunk kell ezt, mert a baj még várhatóan súlyosabb lesz a jövőben. Ezért mindannyiunkhoz szól a figyelmeztetés: „Azok személyes bűnéről van szó, akik tehetnének valamit a szociális bajok elkerülésére, megszüntetésére vagy legalább határok közé szorítására, ezt megtenni mégis elmulasztják lustaságból, félelemből... vagy közömbösségből csak eltűrik, akik menekvést keresnek abban, hogy a világot megváltoztatni úgysem tudják...” (Reconciliatio et Paenitentia 16.). Melyek azok a területek, ahol a magyar társadalom szolgálatára kötelezett keresztények - egyházuk viharvertsége és megalázottsága ellenére is - segítséget nyújthatnak? A hagyományos szeretetszolgálat terén a legnagyobb hiánycikk a személytől személyig irányuló szeretet a szegények, az eszmékben csalódottak, a társadalom leértékeltjei, elesettjei és peremreszorultjai iránt; a társadalmi szolidaritás és felelősség síkján a példamutatás, a megbocsátás, a közösségi lét tudata és gyakorlata csak néhány kiragadott a sok közül. Különös aktualitása van a keresztény értékrend felmutatásának, az erkölcsi értékek őrzésének és védelmezésének, a jövő iránti felelősséget hordozó hosszú távú szemléletnek, hiszen a válság csak hosszú és kitartó munkálkodással, további áldozatok vállalásával gyógyítható. A közgondolkodásban megjelenő keresztény realizmus értékes alternatívát jelent az összeomlott idealista ember- és társadalomszemlélet nyomán eluralkodó kiábrándultság és durván hedonista, fogyasztói mentalitással szemben. A keresztény realizmus hasznosnak bizonyulhat a társadalmi instabilitás leküzdésében is. Mindezek felett pedig a remény az, amivel mint kereszténységünk alapértékével megajándékozhatjuk a reményt vesztett társadalmat. Mindennek feltétele a közéletiség: keresztény lelkiismeretű állampolgárkénti jelenlét a mindennapi cselekvésben, az öntevékeny szervezetekben, az intézményekben, a közvéleményt alakító sajtóban, rádióban, tévében, a törvény-előkészítésben. Állampolgárokként kell véleményt nyilvánítanunk a vallásügyi törvény előkészítésénél azért, hogy megvalósuljon a vallásszabadság. Ahhoz, hogy ezeket a nehéz feladatokat elvégezhessük, szükség van az egyházon belüli közéletiségre, amely ugyancsak hiányzik. Szükség van eszközeink és lehetőségeink számbavételére, a hiányok pótlására, az egyház szociális tanításának megismertetésére és megismerésére, a közös gondolkodásra, a felelősség ébresztésére, a közös elhatározásra és cselekvésre, a tevékenység összehangolására és mindenekelőtt egységre a lényeges kérdésekben. Ehhez pedig nélkülözhetetlen az, hogy meginduljon a gondolatok, az információk cseréje, áramlása. Ezért is tekintünk bizalommal az egyházmegyei zsinatok és a nemzeti zsinat tervére, a katolikus sajtó megújulására. A maga szerény módján ennek az írásnak is a gondolatébresztés a célja. 107
