Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Török József: Patrona Hungariae
szágban „Nostra Domina” — Miasszonyunk (1638). Ausztria Pátrónája (1647), Lengyelország Királynője (1656), Mexikó Pátrónája (1737). Mária tisztelete természetesen mindenütt megvolt a kezdetektől fogva, ám az adott nemzet és a Királynőként, Védasszonyként megjelenő Szűzanya kapcsolatának kiemelése, hangsúlyozása, a barokk kor vallási életének egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása. — Az említett ünnepek sorában ott találjuk a Magyarok Nagyasszonya — „Patrona Huncjariae” ünnepét, és ennyi barokk-kori párhuzam láttán a kérdés szinte magától vetődik fel: vajon nem lehetséges-e, hogy csupán a barokk kor áhítata tükröződik a szentistváni országfelajánlásban, és a magyar egyház kollektív emlékezete csak ettől kezdve hordozza ezt a szuggesztív képet? Ami a külföldi párhuzamokat illeti, hozzá kell tenni, hogy mindegyik több-kevesebb előzményre megy vissza. VII. Lajos francia király (1137—1180) lenne az első az országfelajánlók sorában, ha a magyar történelem nem szolgálna a már előbb említett példával. Hartvik győri püspök 1116 előtt így írta le Szent István halálát: „Mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és palotájának Krisztust dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek; hogy az igazságot szeressék, az égi szeretet láncait kedveljék, gyakorolják a szeretetet, az alázatossággal törődjenek. E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: Ég Királynője, e világ jeles újjászervezője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel—papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva telkemet a te kezedbe ajánlom.” — A leírás hitelessége ellen azonnal felhozható, hogy ez nem krónika, hanem „kegyes” legenda. A szerző egyházi személy, ezen kívül túl sok idő, kb. háromnegyed évszázad választja el István halálától. A szöveg rendezett, „gondozott” volta, a búcsúzó király és az őt körülálló országnagyok képe csakis jámbor közhely, „toposz” tehet. A legenda, azaz „olvasnivaló” sokkal több valóságetemet tartalmaz, mint jó néhány, napjainkban megjelenő visszaemlékezés, önéletrajz, félmúltat felelevenítő írás — vallják a hagiográfia igazi szakértői —, csak ismerni kell a műfaj sajátosságait. A király halála a nagy nyilvánosság előtt történt, amint Hartviktól megtudjuk, de a középkorban a halál is társadalmi esemény. Elegendő a „halál-téma” elmúlt évtizedekben megújult kutatásának eredményeire utalni. A közösség a haldoklót elkísérte a végső küszöbig, és a halállal szembesült személy ezt segítségként vette, elfogadta, sőt igényelte. Ami az esemény magvának, a felajánlásnak az időbeli távolságát illeti, majdnem felére csökkenthető, mert a biztosan 1077 körül íródott nagylegenda a következő sorokat tartalmazza: „Ez a férfiú hívő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte, fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az Örökszűz Istenanya, Mária gyámsága alá helyezte, kinek tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még e Szűz mennybevételének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak Királyné napjának emlegetik. És hogy könyörületes oltalmát még inkább elnyerhesse, magában a királyi székvárosban, melyet Fehérvárnak mondanak, ugyanazon örökké Szűzmária dicsőségére és nevére híres és hatalmas, csodálatos mívű bazilikát kezdett építtetni, a kórus falán tarka vésetekkel, márványlapokból kirakott padlóval. Aki ezt látta, szavainak igazságáról tanúbizonyságot tehet.” Az országalapító szentté avatását 1083-ban történt kortársai közül jó néhányan megérték, és a legenda lejegyzője miért ne kérdezte volna meg a közvetlen tanúkat? A nagylegenda azonban a felajánlást nem István halálának órájára teszi, hanem előbbre. A kettős időpont magán a tényen, a felajánlás megtörténtén és annak ismert voltán vajmi keveset változtat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Hartvik nem riport-felvételt készített a szent király haláláról, hanem a legenda-műfaj szabálya szerint rendezetten, némileg stilizáltan adta át az utókornak a lényeget, vagyis azt, hogy Szent István népét és országát, egyházát Máriának ajánlotta. A két legenda befejezésének egybevetése, amint erről nemrég olvashattunk, szintén ebbe az irányba tereli a következtetéseket. 90
