Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Vanyó László: A Szentlélek adományai az egyház történelmi tapasztalatában
közötti tolmácsolását jelentette. A Jelenések könyve tanúsítja, hogy a próféciát az egyház egészére vonatkoztatták. Hermasz Pásztorának próféciái is az egyház egészéhez szólnak és az egyház egészéről beszélnek. Ennek az iratnak a jelentősége abban áll, hogy ez az egyetlen ránk maradt írás, amelynek XI. Parancsolata leírja az ókeresztény próféciát. A Pásztor szerzője azonban nagyonis tisztában van a prófétai karizma manipulálhatóságának lehetőségével, ismeri a hamis prófétaság veszélyét, óvatosságával nem áll egyedül a korbanT5 Nincs szó eksztatikus próféciáról, ezért a prófétának meg kell tudnia magyaráznia, amit mond. Míg Pálnál a próféta hitelét a Krisztus mellett tett hitvallás szavatolta (1 Kor 12,3), addig Hermasznál és a Didakhé- ban „az Úr erkölcsei” a hitelesítő pecsét. Az igaz prófétaság kritériumának meg kellett lennie, és azt nem a prófétai karizma tapasztalható megnyilvánulásából vezették le esetenként. Ha nem így lett volna, válogatás nélkül engedelmeskedtek volna minden prófétainak minősíthető megnyilatkozásnak, mert vallották, hogy a Lélek utasításának engedelmességgel tartoznak. Már a Didakhé megírásának korában, az I. század végén, a II. század elején érezték a keresztények ezt a nehézséget, azért szögezte le a rendtartás: a Lélekben szóló prófétát nem szabad próbára tenni, de nem próféta mindenki, aki lélekben szól,6 csak az, aki követi az Úr erkölcsi előírásait. A karizmatikus megnyilatkozás nem hordja még önmagában garanciáját, hanem hitelességének követelménye a krisztusi erkölcs megtartása. A prófétákat beszédre és jelképes cselekedetekre indító szellemnek és az egyházban működő Szentléleknek azonosnak kell lennie Hermasz szerint.7 Az egyház egész „prófétai rend” (taxisz prophétiké), a próféciának a helye is a Lélekben hívő, igaz, Istenhez imádkozó emberek közösségében van. A körükbe belépő igaz férfit eltölti — az egyébként állandó jelleggel vele lakó — prófétai Lélek angyala, és az ilyen személy azt mondja el az egyháznak, amit az Úr akar. Ugyanazon Lélek közösségébe tartozik a próféta és hallgatói. A hangsúly nem az adományon, hanem annak megadóján és a közösségen van. Nem a próféta és a Lélek összetartozása, hanem a prófécia és az egyház, a Lélek és az egyház összetartozása a lényeges. Hermasz a próféciát is a megkereszteltek és imádkozok közösségéhez rendeli. A leírásban rejlő végkövetkeztetés tűnhet olyannak, mint ami túlságosan leszűkíti a prófétai karizma körét, ám a történelmi tapasztalat bizonyította, hogy csak ez a felfogás élte túl a kríziseket, mert minden más törekvés és értelmezés kockára tette az egyház azonossági tudatát és kudarcot vallott.8 SZÉLSŐSÉGES IRÁNYZATOK. A karizmatikus vándorpróféták nőtlenek, szegények voltak, szigorúbb erkölcsi normákat követtek, mint az átlagkeresztények. Ezen a téren is el kellett kerülni a feszültségeket. Didakhé szerzője lényegesnek tartotta leírni a bölcs intelmet: „Ha tényleg vállalni tudod az Úr egész igáját, tökéletes leszel, ha nem tudod, tégy meg annyit, amennyire képes vagy." A vándorélet a vagyonról való lemondással, a szegénységgel jelentett egyet, a nőtlenség pedig az „angyali élet”, a feltámadás életének elővételezésével. Ez is karizma volt, a Lélek adományának tartották, és a Lélek egyházban való jelenlétére, a keresztségben való közlésére hivatkozva a nőtlenséget a Krisztus követés feltételeként próbálták megszabni számos helyen. Csak nőtleneket kereszteltek, vagy a házasokat keresztség előtt szétválasztották. Ez is a karizma manipulálásának torz következménye. Az üldözéseket túlélt hitvallók karizmatikusoknak tartották magukat, mint akik közbenjárhatnak másokért Istennél, s mivel a bűnbocsátó hatalom részeseinek gondolták magukat, szembeszálltak a püspökökkel is a III. században, elvitatva tőlük a lelki hatalmat. AIV. század derekán az „imádkozok” (messalianusok vagy eukhitai) a keresztségben kapott lelki adományok elégtelenségét hirdetve leértékelték a szentségi kegyelmet az ima javára, amely közben elragadtatásban és — nem mindig ortodox tartalmú — látomásokban volt részük. A keresztségi bűnbocsánat mellett lenézték még a munkát is, túltették magukat minden fegyelmi előíráson. A II. század végén fellángolt montanista prófécia rigorista erkölcsi normái nevében hirdetett ítéletet a nagy egyház fölött. Ami az említett áramlatokban hiteles karizmatikus érték volt, az hanyatlásukkal nem ment veszendőbe, hanem ekleziális formában él tovább a IV. század nagy szerzetesatyái által megreformált aszketikus közösségekben, de minden feltűnés nélkül. 79
