Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Bűnbánat és Eucharisztia
TANULMÁNYOK Gál Ferenc BŰNBÁNAT ÉS EUCHARISZTIA A vallás mindig az Istennel való találkozás helye akart lenni. A kinyilatkoztatott vallásnak az a lényege, hogy maga Isten jön eléje az embernek, ő teszi lehetővé a találkozást. A transzcendens Isten csak jelképekben közeledhet, s csak ő adhat az embernek érzéket arra, hogy ezt a természetfölötti közeledést felfogja. A felülről lefelé vezető úton sok tárgyi jelképpel találkozunk: tanítással, törvénnyel, szentségekkel, — s az ember is különféle módon fejezi ki közeledését alulról fölfelé: hittel, reménnyel, engedelmességgel, imával. Az ilyen mozzanatokban azonban kétségtelenül van rangsorolás: Isten az egyik jelképben jobban közli magát, mint a másikban, s az ember is egyik cselekményében jobban kifejezi hódolatát és önátadását, mint a másikban. Mármost nem nehéz meglátni, hogy a keresztény vallásban Isten önközlésének legtartalmasabb eszköze az Eucharisztia. Még akkor is, ha az elsősorban Krisztus testének és vérének a szentsége. A végső kegyelmi tartalom ugyanis ebben jut kifejezésre: „Én az Atya által élek, aki engem eszik, általam él” (Jn 6,57). Ugyanígy kereshetjük az ember önátadásának legmagasabb kifejezésmódját is. Elméletileg ez volna a tökéletes szeretet, amire a kegyelem képesíti az embert. De itt két megjegyzést kell tenni: — 1. Az egyik az, hogy a tökéletes szeretet nem az első lépés a vallásoságban, hanem egy hosszú tisztulási folyamat eredménye. — 2. A második pedig, hogy az önátadáshoz az embernek el kell szakadni tökéletlenségeitől, rendetlen vágyaitól, hibáitól. Ez pedig a bűnbánatban megy végbe. Sőt, mivel itt a földön mindig magunkkal hordozzuk gyarlóságainkat és hibáink emlékét, azért gyakorlatilag a szeretet mögött mindig ott kell lennie a bánatnak. Krisztus a találkozást gyakorivá akarta tenni, sőt állandósította. Saját közeledését és jelenlétét a mindennapi kenyér és bor formájában fejezte ki, s ugyanakkor a mindennapi imákba is beleszőtte a szavakat: bocsásd meg vétkeinket. Az Eucharisztia ünneplése — akár kenyértörésnek (ApCsel 2,42), akár az Úr vacsorájának (1Kor 11,20) nevezték — mindig az egyházi liturgia középpontja volt. Az egyház azért gyűlt össze, hogy hirdesse a megváltás misztériumát, részesedjék annak kegyelmeiben, és reményben elővételezze az örök élet lakomáját. Az oltár közösségében ugyanis benne van az ígéret, hogy egykor végérvényesen Isten asztaltársai leszünk. De kezdettől fogva megvolt a figyelmeztetés is, hogy aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az vét az Úr teste és vére ellen. Tehát vizsgálja meg magát mindenki, mielőtt közeledik. (1 Kor 11,27). Az Eucharisztiát nem szabad úgy tekinteni, mint a beérkezés szentségét, mint a keresztény élet jutalmát. A táplálék a természetes életben is eszköz a élet fenntartására és az energiák biztosítására. Jelkép szerint az Eucharisztia annak a megtérésnek, metanoiának az állandósítása, amely végbemegy a keresztségben. A megváltás lényegi tette Krisztus kereszthalála és feltámadása volt: „Meghalt bűneinkért, feltámadt megigazolásunkra” (Róm 4,25). Pál apostol tanításában a keresztségi alámerí- tés nem más, mint szimbolikus osztozás Jézus sírbaszállásában, hogy azután vele, a feltámadottal együtt Istennek éljünk (Róm 6,3—6). Az egyház azoknak a közössége, akik beiktatást nyertek Krisztus halálába és feltámadásába. Itt tehát a megtérés nemcsak szakítás a bűnnel, hanem teljes átfordulás, önmagunk átalakítása, sőt a régi ember levetése, és az újnak, a lelki embernek a feltöltése. Ebből a szempontból az Eucharisztia folytatása a keresztségnek. Akik magukra öltötték Krisztus halálát és feltámadását, azok hirdethetik is azt a világ előtt, mint a megváltás misztériumát, s ugyanakkor magukhoz veszik az áldozati testet és vért, hogy a Krisztussal való kapcsolat még erősebb legyen bennük. Ezért nem vitték be az első keresztények a kenyértörést a jeruzsálemi templomba, hanem magánházakban gyűltek össze 2
