Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Bűnbánat és Eucharisztia
(ApCsel 2,46), s ezért követte a keresztség kiszolgáltatását azonnal az Eucharisztiá- ban való részesedés, mint ahogy azt Justinus már a második század közepén leírja: „A keresztség kiszolgáltatása után a megkeresztelt magához veszi az Eucharisztiát és dicsőíti a mindenség Atyját a Fiú és a Szentlélek nevében“ (I. Ápol. 65). Az is világos volt azonban kezdettől fogva, hogy az Eucharisztia eltörli a bűnt. Ugyanis nemcsak az újonnan megkereszteltek járultak a szentáldozáshoz, hanem általában minden keresztény, viszont olyan gyakori egyéni gyónás ismeretlen volt, mint, ami a korai középkortól kezdve kifejlődött. Az emberi természet állhatatlansága miatt a hívó emberek is megtapasztalták, hogy az egyszeri megtérés nem erősít meg bennünket a jóban. A bún lehetősége állandóan kísér, sőt maga a Szentírás int szerénységre: „Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, saját magunkat vezetjük félre, és nincs meg bennünk az igazság” (1Jn 1,8). — „Ha azt állítjuk, hogy nem vétkezünk, hazugnak tüntetjük fel őt és tanítása nincs meg bennünk” (uo. 10). Ugyanakkor az is világos volt, hogy Krisztus állandósította a bűnbocsánatot az egyházban: „Ha megvalljuk bűneinket, akkor, mivel ő jó és igazságos, megbocsátja bűneinket és megtisztít minden gonoszságtól” (1Jn 1,9). „Ó az engesztelő áldozat bűneinkért, nemcsak a mienkért, hanem az egész világ bűneiért is” (uo. 2,2). A botladozó ember tehát nincs kizárva a Krisztussal való találkozásból. De az előfeltétel a bűnbánat. A föntebb idézett kifejezés: „ha megvalljuk bűneinket” ugyanolyan figyelmeztetés, mint Pál apostol szava: „vizsgálja meg magát mindenki”. Az Eucharisztia bűnbocsátó ereje kétségtelenül az áldozatból ered. Az a Krisztus van itt, aki elveszi a világ bűneit. Az áldozás nemcsak lelki táplálék, hanem az ő áldozatába való belekapcsolódás is: átvétele annak a magatartásnak, amellyel kifejezte tökéletes engedelmességét az Atya előtt, s ebben benne volt minden bűn jóvátételének vágya. Krisztus a keresztáldozatot a bűnök bocsánatáért mutatta be (Mt 26,28), s az Eucharisztia nem új áldozat, nem valami egyházi kezdeményezés, hanem „emlékezés”, megjelenítés. S mivel a megemlékezés Krisztus akaratából történik, azért az nem egyszerű emlék, hanem a valóság felidézése és behelyezése a mindenkori üdvtörténeti jelenbe. Krisztus áldozata iránt volnánk bizalmatlanok, ha nem vallanánk az Eucharisztia bűntörlő erejét. De természetesen nem valami automatikus eltörlésre kell gondolnunk. Már az ősegyházban ott élt az a meggyőződés, hogy a keresztség után elkövetett mindennapi bűnök többféle módon engesztelhetők ki: bánattal, imádsággal, böjttel, vezekléssel, jó cselekedetekkel, és főleg Eucharisztiával. A bűnbánati fegyelem azonban megmaradt az egyház irányításában és nem vált az egyéni elgondolás áldozatává. Voltak bűnök, amelyekkel az illető kizárta magát az egyház kegyelmi közösségéből és nem járulhatott az Eucharisztiához, amíg feloldozást nem kapott. Ilyen bűnök voltak a hittagadás vagy bálványimádás, a gyilkosság és a házasságtörés. Sok helyen az ilyenekre csak egész életen át tartó vezeklés után, a halálos ágyon adtak feloldozást. A bűnbánat szentsége tehát akkor is élő realitás volt az egyházban. A szigorúságot különben csak úgy érthetjük meg, ha felidézzük a közösség régi értékelésének módját, ami már ott van az ószövetségi vallásban is. Egy ember nyilvános bűne valamiképpen az egész szent közösséget megfertőzi, tehát azért különleges engesztelés jár. A mózesi törvény sok esetben a tettes halálát követelte meg. Az egyház, mint Isten új népe, szintén egynek érezte magát, s főleg úgy, mint Krisztus misztikus teste, ahol „ha egyik tag szenved, vele szenved valamennyi ” (1 Kor 12,26). A bűnbánat szentségének gyökere tehát az egyház szervezett közösségi és kegyelmi struktúrájában van. A rossz irányában is érvényes a kijelenítés, hogy „egy kevés kovász az egész tésztát megerjeszti” (1Kor 5,8). Krisztus a joghatóság gyakorlását az apostolokra bízta, s nekik kell gondoskodniuk arról, hogy az egyházi életben külsőleg is kifejeződjék a bűnbánat, a megtérés és a közösségnek az életszentséggel való elkötelezettsége. Ha Krisztus úgy rendelte az Eucharisztiát, mint az egyház közösségi áldozati cselekményét és közösségi lakomát, akkor gondoskodnia kellett arról, hogy a részvétel feltételeinek is meglegyen a jogi rendező elve. Itt tehát két világos tény előtt állunk. Egyrészt biztos, hogy az Eucharisztiának megvan a bűntörlő ereje, másrészt viszont az egyház illetékessége alá tartozik, hogy 3
