Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)

1988 / 1. szám

„A vándor szamaritánus maga Krisztus, aki azért jött, hogy minket megtaláljon” (Antiochiai Szevérosz)

Bűn, bűntudat, megbocsátás, kiengesztelődés — mintha tűnőben lévő fogalmak, kifejezések lennének világunkban. Pedig hányszor és hányán vétkezünk, követünk el bűnt és nem kérünk bocsánatot sem Istentől, sem embertől, nem törekszünk a kiengesztelődésre — magunk pedig a legkisebb sérelem nyomán sem akarunk megbocsátani.

Hát ennyire rendjén lenne mindez? Ennyire egyszerű lenne életünk, életvitelünk ilyen alakulása ? Nem tartjuk legalábbis elgondolkodtatónak, hogy nemcsak bűntudatunk van tűnőben, de szívünk-lelkünk ezzel egyenes arányban zárkózik be az emberek ínsége, szüksége, gondja-baja láttán? Vajon hányszor nem tartjuk már bűnnek, hogy mások kárára, mások rovására keressük örömünket, alakítjuk szórakozásainkat. Talán már egyáltalán nem aggaszt, nem „izgat”, semmi nyugtalanságot nem ébreszt bennünk, hogy mások miattunk élnek testi-lelki szenvedésekben, hogy másoknak mi okozunk jogtalanul szenvedést és gondot. Még hosszan folytathatnék . . . Igaz, a felsorolt és hasonló „esetek" és helyzetek kifejezetten talán nincsenek benn a Tízparancsolatban, mégis, jelen vannak a saját és környezetünk életében, egyáltalán nem teszik könnyebbé az életet, nem okoznak már örömöt, sőt, kifejezetten nyugtalanítanak, olykor egyenesen rombolnak.

Ha valakinek, hát a keresztény embernek kell, hogy „érzéke" legyen mindenfajta bűnnel és a bűntudattal kapcsolatban és szükséges, hogy lelkében tudatosítsa: bűnre hajló, sőt bűnöket elkövető ember. Ha mi, istenhívő emberek valóban azt kívánjuk, hogy a rossz, a bűn ne hatalmasodjék el világunkban, akkor kitartóan, bölcsen, szeretetben fogant igyekezettel kell a bennünk és környezetünkben jelenlévő és rombolóan ható bűnnel a küzdelmet felvennünk.

A bűn szomorú realitás világunkban. Nemcsak „elvben és általában", nemcsak a másik, a többi életében van jelen, hanem mi magunk is a „bűn árnyékában" élünk, sőt bűnösök vagyunk. Gyengeségből, elhatalmasodó, fölénk kerekedő szenvedélyeink miatt, sőt talán még gonoszságból is vétkezünk.

Jézus Krisztus nemcsak Júdás árulása miatt, nemcsak a római katonák rosszul értelmezett engedelmessége, parancsvégrehajtása miatt, nemcsak a zsidó főtanács döntése, vagy Pilátus gyengesége miatt, nemcsak Péter tagadása és az apostolok szétfutása miatt, — hanem a bűn miatt szenvedett és halt meg a keresztfán. Megváltó halálára „szükség volt" — mert a bűnös világ, a „világ bűne,, — azaz minden előtte és majd utána következő ember vétkei miatt szállt fel önként, Atyja iránti engedelmességből, és minket, bűnösöket szánva, bűneinkért engesztelve a keresztre. Mindannyian — ki-ki a saját mértéke szerint és módján — „hozzáadtuk" a magunkét a Megváltó szenvedéséhez, kínhalálához.

Minderre gondolva, minderre rámutatva azonban, nem lehet sem célunk, még kevésbé válhat emberi magatartásunkká, hogy eltúlzott bűntudatot alakítsunk ki magunkban, vagy másokban, hogy önmarcangoló lelkiismeret-furdalást ébresztve, magunkat, vagy bárkit lelkileg, idegileg tönkretegyünk. Az aggályos, az eltúlzott bűntudattól vezérelt életvitel keresztény ember számára elfogadhatatlan, mert téves. Az, mivel elfeledkezik Krisztus engesztelő életéről, megváltó kereszthalálának értékéről. Kétségtelen: el kell ismernünk és meg kell vallanunk, hogy bűnösök vagyunk, bűneinket meg kell bánnunk, és a mennyei Atya bocsánatát kell kérnünk. Arról sem feledkezhetünk el, hogy nem lehetünk méltók erre a bocsánatra, ha nem imádkozunk őszintén, ha nem élünk az Úr Jézus által tanított imádság szerint: Bocsásd meg vétkeinket — miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

Csakis az őszinte bocsánatkérés és megbocsátás lehet számunkra a „felszabadulás" útja, a feloldozáshoz vezető út, mely az Istennel és az emberekkel való megbékéléshez vezet. Csakis ezen az úton járva, a kiengesztelődés szellemét és gyakorlatát magunkévá téve költözik majd több szeretet, békesaéjjfyjfigjjnkba.