Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - KÖRKÉP - Görbe József: Meditáció a bűn és megbocsátás természetrajzáról
A bún alapja a gőg, azonban nem szabad azt hinnünk, hogy ezzel mindent megoldottunk, mert a bűn „kártékonysága” nem ebben van. Igaz ugyan, hogy a bűn önpusztító dolog, ám a többi teremtmény keserűsége ennek ellenére pontosan az, hogy a bűn nem csupán egy teremtmény önmagának semmibe zuhanása, hanem „tartalma is van”: a másikat is tönkre akarja tenni. Ez minden teremtménynek a másikra utaltságából fakad. Még a bukott angyalok is közösségi lények, mert létük „kézzelfoghatósága” az ismeretben válik valóságos öntudattá. Létük garanciája az állandó ismeret. Ennek az „ismeret-tudatnak” javarésze abból fakad, hogy kilépve önmagukból, megismerik a másikat. A megismerésnek ez a dinamikája adja a közösségi vonást, a másikkal való elengedhetetlen kapcsolatot. A szellemi lények természetüknél fogva képesek önmaguk teljes valóságában a másiknál lenni, ezért létük igazi szolgálat lehet (pl. az őrzoangyalok). Az ismeretszerzés visszautasítása tehát bűn. Hiszen, aki nem hajlandó a megismeréshez szükséges nyitottsággal kilépni önmagából, az elutasítja a másikat. Mindent önmagából ítél meg. És ez az ítélet így hangzik: Nem érdekel. Ennek eredménye a másik (létének) teljes elutasítása. Több ez, mint a másik „halálos ítélete” — a világ tökéletes szétbomlását célozza. Az ősszülők bűne. Az „ősszülők” lekopírozták ezt a bűnt. Az ő dolguk az lett volna, hogy megismerjék Istent. A tilalom nem a „fa” (Isten) megismerésére vonatkozott, hanem arra, hogy ennek a fának a gyümölcsét (Jézus Krisztus) a sajátjukénak tekintsék. Mert a gyümölcs (Jézus) az ember számára csak ajándék lehet, amellyel Isten ajándékozza meg az embert. Ádám a megismerést felfüggesztve önmaga akart választ adni saját magára, hiszen ő úgy volt jelen a paradicsomban, mint egy „isteni kérdés”, önmagából szeretett volna mindent megítélni úgy, hogy „ismer jót és rosszat”. Ennek következménye a másikat figyelmen kívül hagyó önzés és a másik (Jézus Krisztus) elítélése. „A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ” (Jn 1,10). A következmény egyértelmű: „Nincs hát számodra mentség, bárki vagy is, te ember, aki ítélkezel” (Róm 2,1). Az ítélkező embernek nincs bocsánat? Isten szemében van, de ehhez nézőpontot kell váltania a bűnös embernek. Úgy kell látnia a másikat, mint ahogyan az Isten lát minket. Az Isten (a Szeretet) vélekedése a másikról: „Nem akarok nélküled élni”. Nem csupán megismerni, hanem a megismerésben oda is akarja ajándékozni magát a másiknak. „Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Lehet más kiinduló pontja a megbocsátásnak, mint a másikért aggódó szeretet? Lehet úgy megbocsátani a másiknak, hogy közben teljesen közömbös vagyok sorsa iránt? Az ilyen bocsánat vagy képmutatás, vagy semmi köze a megbocsátáshoz. Isten bocsánata a szereteten alapszik. Szeret minket, mert a létünket értéknek tekinti, és nem akarja, hogy az elvesszen. Az emberi bocsánat is, ha őszinte, akkor szeretetből fakad. Az ember azonban saját bűnei miatt erőtlenné tette ezt a szeretetet. A bűnbánat által tisztává és erőssé kell tennie azt. A bűnbánat azonban nyitottságot követel meg, amiben a megismerés mindenre ráirányulhat és mindent megismerhet. Aki nem képes a megismerésnek ezt a kockázatát vállalni, az a megbocsátás lehetőségét önmagától zárja el. Ráadásul még Krisztus szavai is fenyegetik, amit a „kívülállóknak” idézett Izajástól: „Nézzenek, de ne lássanak, halljanak, de ne értsenek, nehogy megtérjenek és bocsánatot nyerjenek” (Mk4,12). A bűnbánatban megtisztult, szeretetből fakadó megbocsátás — mivel a másik létét életbevágóan fontosnak tartja — elkerülhetetlenül áldozati jellegű. Ez az áldozati jelleg a bűn miatt egyben dráma is. Más szóval: a megbocsátás mindig egy drámának a feloldását jelenti áldozatok, szenvedések, fájdalmak árán, még akkor is, ha ez anya és gyermek között zajlódik le. Ennek ellenére nem nevezhető „hátránynak” a bűn és a megbocsátás esetében az, hogy a feloldás csak egy megrázó élményben valósulhat meg. Sőt Isten bocsánatát eszközlő drámája azzal kezdődött, hogy a bűnbeesett embert halállal sújtotta. A halállal szembenéző ember teljes személyiségével megrendül. A megrendülés lényege pedig az, hogy egy pillanat alatt átrendeződnek az értékek. így magában hordozza az igazság felismerésének, és az amellett való 36
