Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - KÖRKÉP - Obbágy László: Bűn és megbocsátás a keresztény Kelet liturgiájában
döntésnek lehetőségét is. Krisztus halála ezt adja meg a századosnak, aki Jézus halálát látva .. dicsőítette az Istent s azt mondta: ez az ember valóban igaz volt. És az egész kíváncsi tömeg ... a történteket látva mellét verte és elvonult” (Lk 23,47—48). Aki gyűlöli az áldozatot, a szenvedést (a gőgös), az még „nézője” sem lehet a megbocsátásnak! Ha szabaddá is tesszük magunkat az igazság megismerésére, és ha vállaljuk is a megbocsátással járó szenvedéseket, még akkor sem tudjuk, hogy hol van az a pont, ahol a megbocsátás valóban eléri beteljesedését. Amikor nemcsak az, aki megbocsát, de az is, akinek megbocsátanak, tökéletesen érzi a kiengesztelődés valóságát. Azt, hogy a bűnein túl az alaphelyzetét, a körülményeit és a környezetét is bevonva a megbocsátásba, olyan új állapotba kerül, ahol egész léte igazzá (eredetivé) válik. Ezt a pontot ott találjuk meg, ahol Isten a „létünk-bűnét”, az áteredő bűnt megbocsátva elkezdi és egyben teljességre is viszi bennünk a kegyelmi életet. A bűn rombolásának szemléltetésére a kinyilatkoztatás eredeti képet használ: Isten az alvó Ádámból kivett oldalbordából alkotja meg Évát. Ez az elbeszélés azt akarja tudtunkra hozni, hogy a megszentelő kegyelem állapotában lévő ember önmagából, önmaga legbensejéből az „Isten keze” által szüli meg a másikat. Ádám társtalannak ismeri (érzi) magát. Amikor azonban esély nyílik a társra (Évára), akkor az ismeret és az akarat törés nélkül, gyengülés nélkül lobog Ádám szemében. Olyan közvetlenséggel akarja a másikat, hogy az szinte nem is úgy jelenik meg, mintha tőle „különböző” valaki lenne. A bűn ezt az „egységet” törte ketté. A bűntudatban az „én” és a „te” távol kerültek egymástól, és így született meg a másiktól függetlenné válni tudó és akaró „én”. Az ős-bűn után minden születés ebbe az „énes” szituációba lök bele minket. Az áteredő bűn következtében mindenkinek az „én” zártságából kel! eljutnia a „mi” nyitottságáig. Erre az ember önmaga erejéből már képtelen, hiszen a másikhoz való közeledésünkben a bűnösségünk tudata felerősödik, amint Ádám és Éva esetében már láttuk. Az egyedüli kiút, ha valaki a megbocsátás által képes áthidalni az „én” és a „te” közötti szakadékot. Erre vállalkozott a mi Megváltónk. Teljesen közeljőve hozzánk „bűnné” lett értünk (2Kor 5,21), és ,,. .. feláldozta magát bűneinkért, hogy kiragadjon minket a jelen világ gonoszságából Istenünknek és Atyánknak rendelése szerint” (Gál 1,4). Ez az értünk vállalt áldozat a keresztségben a miénk lesz. „A keresztség által ugyanis vele együtt a halálba temetkezünk, hogy amint Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt halottaiból, úgy mi is új életet éljünk” (Róm 6,4). A Krisztusba kapcsolódó új élet megszünteti az áteredő bűnt, mivel az „én”-en eljut a másikkal (Krisztussal) való egységig. A megbocsátás tovább nem fokozható, hiszen, aki helyet ad a másiknak saját életében, annak bocsánata őszinte és szívből fakadó. A megbocsátás számunkra Krisztus iskolája, hiszen minden emberi megbocsátás mélyén Krisztus bocsát meg nekünk, és annak is, akinek mi megbocsátunk. „Atyám, bocsáss meg nekik...” — Nem tehetünk mást, mint vele együtt elmondjuk és megéljük azt az imát, amire ő maga tanított meg minket: „Miatyánk .. . bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Obbágy László BŰN ÉS MEGBOCSÁTÁS A KERESZTÉNY KELET LITURGIÁJÁBAN Pilinszky János egyik elmélkedésében — Simone Weil nyomán — mesét idéz. A cipészlegény el akar jutni mátkájához, de az erdő, amelyen át kell kelnie, olyan sűrű, hogy hiába vágja a fát jobbra-balra, hiába feszíti meg minden erejét, képtelen haladni. Egyszer egy vadállat elől az egyik fa tetejére menekül, s ott észreveszi: a lombkorona összeér; az erdő olyan sűrű, hogy a fák tetején lépdelni lehet. Elindul: s bár az út így is hosszú, egy idő után feltűnik a láthatáron a kastély, s a cipészlegény a kitűzött időre megérkezik kedveséhez. — A sűrű erdő bűneink erdeje. Gyakorta érezzük, hiába minden igyekezetünk; hiába próbáljuk két kézzel irtani azt, hibáink, vétkeink bozótja 37
