Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)

1988 / 1. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: "Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek..."

érintkezés nehézségeit. Napjainkban a kicsi, pontosabban a kicsinyes dolgokra vagyunk „allergiásak”, ami tűrőképességünk gyengülésének a jele.

A Time-magazin 1984. I/6. száma rendkívüli példányszámban jelent meg II. János Pál pápa képével, amint a kiengesztelődés szentévében (1983. dec. 27.) a római Rebbibia börtönben meglátogatta és megáldotta merénylőjét, Ali Agcát, aki megrendültén csókolt kezet áldozatának. A pápa a riportereknek csak annyit mondott: „Ez a mi titkunk... minden embernek meg vannak a titkai és azt tiszteletben kell tartanunk ...” — Majd hozzátette: „Az Úr megadta nekünk a kegyelmet, hogy úgy találkozhattunk, mint emberek és testvérek.” Hogy mire utalt itt a pápa, azt korábbi (1983. okt. 5.) szavaiból érthetjük meg: „Ha igaz az, hogy az ember szívéből gonosz szándékok törhetnek elő, akkor az is igaz, hogy ez a szív képes meghallani az Atya szavát, képes megtérni, bocsánatot nyerni, új életre támadni, megújítani önmagát és környezetét.”

A továbbiakban a megbocsátás lelki alapjaival ismerkedünk, hogy az evangélium tanítását mélyebben megértsük.

A MEGBOCSÁTÁS LÉLEKTANILAG SZÜKSÉGES. Ez az első elv, mivel nélkülözhetetlen az életben maradáshoz. Aki ugyanis nem tud, vagy nem akar megbocsátani, az saját magát börtönzi be a múlt sérelmeibe, tragédiáiba és ezzel kiszolgáltatottja lesz a rossznak, rosszakaróinak. Az „ütésre-ütés” kölcsönös kényszerében zajlik élete, amiből képtelen kilépni. Félelmetes körforgás van a sérelem és annak megtorlása között. — A megbocsátás viszont felszabadítja a személyiséget, teljesebbé teszi, hogy képes legyen nehézségein úrrá lenni, amint Illyés Gyula mondja: „ütésed, átkod hiába ellenem, szörnyű a fegyverem: megbocsátok!”

KINEK ÉS MIÉRT NEHÉZ A MEGBOCSÁTÁS? — Erre vannak élesen elhatárolt, „statikus” válaszok, de tekinthetjük az élet „folyamatában”, ahol számos átmenetre találunk. — Az átlagvélemény szerint: Egyesek önmagukat tisztának, szentnek, okosnak tartják, és nem tudják elviselni, ha a másik nem így fogadja el őket. Az önteltség pedig akadálya a belátásnak. Amikor Szókratész azt kívánja: Gnoti széau- ton! — Ismerd meg önmagadat! — akkor már feltételezi tanítványainál az intelligenciát (intus legere — belsőleg látni), a tárgyilagosságot. — Szent János apostoli körlevelében markánsan fogalmaz: „Aki azt állítja nincs bűne (azaz tökéletesnek véli magát), az önmagát csalja meg, és nincs benne igazság” (1Jn 1,8). Jézus egyenesen rákérdezett a képmutatókra: „Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, ha a magadéban a gerendát sem veszed észre?” (Mt 7,3).

Ma árnyaltabban tekintünk a sértett-sérült emberre, aki gőgjével gyakran lelki sebeit rejti. Korunk káros hatása, hogy a reklámok, a tévé stb. a „nagyszerű ember”, a „superman” típusát állítják elénk. Olyanét, aki ügyes, gyors, sikeres, finoman erőszakos, előnyös külsejű, kisportolt, szellemileg képzett —, ám erkölcsi-lelki vonásokról szó sincs. Ez a „beérkezett” — még ha nem is fölényes és lekezelő — már puszta jelenlétével felkelti másokban az irigységet, a kisebbségi érzést és ezek rádupláznak: megjátsszék a fölényest, vagy mindenáron kisebbítik, lejáratják „ellenfelüket”. Gyakran ki is mondják: Nem bocsátom meg, hogy neki minden sikerül! — És ez a „mai ember” — beleértve a keresztényeket is — ösztönös, nem tűr el semmit. A sértettséget, a lemaradottságot apró kis bosszúival, megszólással, mások megítélésével vezeti le. Elindul így ecjy folyamat, ami végül gyűlölködéshez, sőt halálos késelésekhez is vezethet. Meg a keresztény családokban sem nagyon próbálják a másikat megérteni, mire is érzékeny —, mintha nem igazán ^eznének felelősséget egymásért.

— Természetünk arra indít, hogy értelmünkkel keressük az igazat, vágyainkkal pedig meg akarjuk szerezni a megkívánt, „megillető” javakat. Gyakran úgy ítéljük, hogy a másik bizonyos anyagi, szellemi javakhoz könnyen, érdemtelenül vagy csellel jutott hozzá, és magunk akarunk igazságot szolgáltatni. Jakab apostol tőlünk is megkérdezi: „Ki vagy te, hogy ítélkezel felebarátod felett?” (4,12). Az igazat csak Isten tudja, aki a

30