Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - KÖRKÉP - Edelényi István - Hofher József - Szegedi László - Székely János - Tarjányi Zoltán: A bűn elutasítása - a bűnös elfogadása
Isten irgalmáról szóló igehirdetés korunkban. Isten irgalmáról igen sokat beszéltek a teológusok az elmúlt időkben, meglátásunk szerint helytelen alapokról kiindulva, aminek a következő háttere volt. — A második világháború után Európa szellemi élete nagyfokú változásokon ment keresztül, amiben a kezdeti időben az egyház tagjai csak kis mértékben vettek részt. Megszületett az immanens humanizmus reménye, ami a társadalmi igazságosság nevében a gazdasági jólét megteremtésével igyekezett eddig nem tapasztalt virágzást létrehozni. Az új társadalmi szemlélet erősen etikus beállítottságú volt, de ez az etika nagymértékben különbözött az elmúlt korokban a keresztény teológusok által kialakított erkölcsi rendszertől. Az új erkölcsi rendszer a hitre épülő egyéni igazságosság helyébe az immanens, szociális igazságosságot állította. Az új felfogásban nem a legfontosabb, hogy az egyén a maga istenadta kötelességeit — jogait teljesítse és védje, hanem az, hogy az egyén a társadalom felvirágoztatásában fáradjon. Az új szemléletnek a keresztény szemlélethez érthetően nem sok érzéke volt. A keresztény teológusok, akiknek érzékük volt a korszellemhez, fokozatosan fölismerték az új felfogás értékeit, úgy látták, hogy bizonyos elhanyagolt evangéliumi igazságokat valósítottak meg. Ezzel elkezdődött egy újfajta erkölcsteológiai szemlélet, amely kellő hangsúlyt adott a szociális kérdéseknek. A radikális teológiai irányzat újabb válfaja lett a különböző korokhoz alkalmazkodó teológiai irányzatoknak, amelyeknek van bizonyos igazsága, értéke, de magukon hordják koruk gyengeségeit is. Ilyen gyengeség lett többek között az elmúlt időben, ahogyan Isten irgalmáról beszéltek. A zsinat után felgyorsult Európa népeinek a laicizálódása, és a keresztény erkölcsök elhagyása. A hatvanas években még felfelé ívelő gazdasági jólét, immanens remény, és fokozódó élvezethajszolás jellemezte Európa népeit, közöttük a keresztény rétegeket is. Ebben a helyzetben részünkről nem éreztük sem őszintének, sem helyesnek, amikor jó sorban élő teológusok nagyon nagy megértéssel beszéltek Isten irgalmáról a jó sorban élő, erkölcsileg lazuló hallgatóságuknak. A bizonyos fokig megvalósuló szociális igazságosság következtében Európában nem volt túlságosan széles a tragikus sorsú réteg, akikkel szemben jogos módon kellett volna hirdetni a bűn súlyát. Ezt sajnos elmulasztották, — mondhatjuk, hogy elmulasztottuk. Az európai társadalom, s benne az európai egyházak is egyre nagyobb problémák elé néznek gazdasági, társadalmi, erkölcsi szinten egyaránt. Az ember a nagy nehézségek között igen gyengének bizonyul. Isten, bár elveti az ítéletre megérett társadalmat, ezt a tevékenységét is végtelen irgalma hatja át. Istent az összetörtség, nyomorúság nem taszítja, hanem végtelen irgalommal fordul a tehetetlenségüket megtapasztalok felé. Isten nem vetette el végleg Izraelt sem, hanem örök szeretettel szereti ma is. Az Úr nem veti el Jézus Krisztus népét a mi korunkban sem, noha Európa jelentős része gyakorlatilag távolabb került Krisztustól, mint a választott nép a babiloni fogság előtt Jahvetól. Az Ur irgalmas, végtelenül szeret, és amikor elhatalmasodik a bűn, túlárad a kegyelem. így volt ez mindig, Krisztus előtt, még inkább az ő megjelenése után. Edelényi István: A BŰNÖSÖKET JÖTTEM HÍVNI „A bűnösöket jöttem hívni, hogy tartsanak búnbánatot’’ (vö. Lk 5,32). Jézus szavai ezek, amelyek programot adnak minden papnak. Félszázados papi szolgálatom bőven nyújtott alkalmat ennek gyakorlására. A bűnösöket szeretni Jézus példája szerint Don Boscótól tanultam, aki fáradhatatlan volt a gyóntatásban. Mindig készségesen állt mindenki rendelkezésére. Először gyermekeket gyóntattam nevelőintézeteinkben. Az anyag változatos volt. Egyik részük jó nevelést kapott odahaza, a másik részüket javító-nevelésre ítélték. így a legkülönbözőbb lelkületűekkel találkoztam, amikor meghívtak rendkívüli gyóntató- nak a havi lelkinap alkalmával (Don Bosco ezt Jóhalál-gyakorlatnak nevezte). Ennek célja az volt, hogy egy kis buzdítással jó gyónásra hangoljuk őket. Főként arra kellett vigyázni, hogy a gyónásuk teljes legyen, azaz őszintén feltárják lelkűket. Nagy nevelőerő rejlett ebben a gyakorlatban. Senki sem kényszerítette őket semmiféle 28
