Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - KÖRKÉP - Edelényi István - Hofher József - Szegedi László - Székely János - Tarjányi Zoltán: A bűn elutasítása - a bűnös elfogadása
„Ne ítéljetek!”. Az Ószövetség kidolgozta a maga teológiáját az isteni kinyilatkoztatás fényében a bűnről és az Úr irgalmáról. Adám vétke, a vízözön előtti kor elhatalmasodott bűnáradata, Szomoda és Gomora élete, Izrael számtalan hűtlensége, főleg a babiloni fogság előtti általános elpártolás az Úrtól, — valamint az ezekre való súlyos büntetés alkalmat adott, hogy a próféták és az Úr pásztorai kidolgozzák a választott nép bűnfogalmát, annak súlyos voltát, és az érte járó büntetést. Ehhez a teológiához tartozik az Isten megbánásáról szóló tanítás, a nép hűtlenségének és lázadásának a képe, továbbá az Úr szigorú büntetése a bűnökért, Főleg a Második Törvénykönyv és a zsoltárok igen részletesen kidolgozták, hogy az Úr parancsai jók, a bűn öngyilkosság, önmagában is rossz, s az Úr törvényei nem önkényes parancsok. Az Ószövetségben a bűnért járó szigorú büntetéshez hozzátartozik az Úr irgalmáról szóló tanítás is. Az Úr megkegyelmezett Ádámnak, nem pusztította el a földet a vízözön után. Izraelt mindig visszafogadta irgalmába. — Az írás mindig aszerint hangoztatta a büntetés nagyságát, biztos bekövetkezését vagy Isten irgalmát, ahogyan a pedagógiai szempont azt megkívánta. Magabiztos, gátlástalan, felelőtlen korszakokban inkább a haragvó, büntető Isten képét rajzolták erőteljesebben; szenvedő, összetört embereknek pedig többet beszéltek az Úr irgalmáról, megbocsátó szeretetéről a legszebb sorokat Deuteroizajás írta le a babiloni fogság idején; ha a csecsemőjéről meg is feledkezne az anya, én akkor sem feledkezem meg rólad. Az Újszövetség tanítása minden felszínes látszat ellenére a legkisebb ellentétben sincs ezen a ponton az Ószövetséggel, inkább azt építi, fejleszti szervesen tovább. Téves az az elképzelés, hogy az Ószövetség Istene szigorú Bíró, az Újszövetségé pedig irgalmas Atya. — A babiloni fogság után a csapások között Izrael érthetően az igazságosan büntető Isten képét élte át erőteljesebben. A Törvény megtartását, ami ennek a kornak fő élménye lett, a törvényszegésért járó szigorú büntetéssel igyekszik motiválni. Ez bizonyos lélektelen, merev és egyoldalúan szigorú, büntető istenképhez vezetett Izrael tudatában a iudaizmus végső idején, amikor Jézus élt. ő erőteljesen küzdött ez ellen a merev, Isten szentségétől idegen elképzelés ellen. Gondoljunk a tékozló fiúról szóló példabeszédre, a Simon farizeus házában lejátszódó jelenetre a bűnös nővel, és az evangéliumok annyi más kifejezésére. Ezzel párhuzamosan le kell szögezni, hogy Jézus nem csupán az egyoldalú istenkép torzulásai ellen küzdött, és nem csupán arra törekedett, hogy az igazságos és irgalmas istenkép harmóniáját helyreállítsa Izrael tudatában. Isten alapvető magatartása a bűnössel szemben, hogy keresi, ami elveszett. Isten nem akarja a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen. Ez a gondolat is megtalálható már az Ószövetségben, gondoljunk Jónás történetére. Az új abban áll, hogy Isten egyszülött Fiát adja, hogy megmentse mindazt, aki belekapaszkodik a felkínált mentőövbe. Istennek a bűnösökért önmagát is feláldozó szeretete a megrendítő kinyilatkoztatása az Újszövetségnek. Krisztus a kereszten az őt meggyilkoló honfitársaiban keresi a mentséget, a legkisebb jót, s ennek alapján értük könyörög. A Krisztusban megnyilatkozó isteni irgalomnak kettős motívuma van. Egyik Isten végtelen szeretete, másik pedig a bűnnek az az iszonyú mélysége, ami Krisztuson keresztül tárul fel. Krisztus Isten végső prófétája, benne, rajta keresztül nyilatkoztatja ki Isten, hogy milyen szörnyűség, amikor az ember végleg megkeményedik a bűnben. Ezzel a világgal szemben isteni magatartást Mt 25. fejezete mondja el, az utolsó ítéletről szóló képben. „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek és angyalainak készült!” Az Ószövetségnek nincs ilyen kemény sora. Ettől a kárhozattól, hogy megmentsen, minden áldozatra kész az Isten. A keresztény embernek, Krisztus tanítása nyomán, a hitben át kell élnie a bűn elképzelhetetlenül súlyos voltát. Át kell élnie Isten végtelen irgalmának aggódását, keresését az utolsó pillanatig, hogy a bűnöst megmentse. A keresztény embernek tudatában kell lennie, hogy sem a bűn mélységének, sem Isten végtelen irgalmának titkát (amely mindig nagyobb a bűnnél), nem ismeri. Ezért nem szabad felszínes, könnyelmű, felelőtlen kijelentéseket tennie. Isten irgalmáról csak a bűn mélységének átélése után szabad beszélni.
