Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Somorjai Ádám (ford.): Személyközpontú lelkipásztorkodás - a lelkiismeret mint a lelkipásztori szolgálat célja és tartalma
17,11.16). Ahhoz, hogy ezt a feszültséget egyházként, az egyházon belül tudjuk kihordozni, nagykorú felelősségének tudatában lévő és meggyőződésre kész, világban élő keresztényekre van szükség. Az e világban élő keresztény ember nagykorúsága azonban nem más, mint a hitbeli lelkiismereti illetékesség. A keresztény nagykorúság a Jézus Krisztusra irányult lelkiismeret, mint a személyi cselekvés legbenseje. A keresztény embernek az élet problémái áttekinthetetlen sűrűjében azért lesz szüksége erre a nagykorúságra, mert a kereszténységnek a környező nem keresztény világban csak akkor lesz jövője, ha az egyház, mint intézményes és egyben szentségi valóság, sok nagykorú személyre számíthat. Ez a nagykorúság egyházilag- intézményesen is biztosítandó, még akkor is, ha ezáltal egyes egyházi hivatalok kevéssé lesznek láthatók.7 Ezzel már jeleztük is a második alapvető feszültséget, amely ma különösen is fontos a papi-lelkipásztori szolgálat számára. Ez nem más, mint a hivatal hordozói és a laikusok közötti, egyházon belül jelentkező feszültség. Úgy gondolom, egészséges ez a folyamat, mivel nem beszélhetnénk a világban élő keresztény ember nagykorúságáról, ha egyidejűleg az egyházon belül nem tudnánk nagykorúsítani a laikusokat.8 A laikusok nagykorúságát különösen a hetvenes évek társadalmi változásait követően emlegetjük, amióta a II. Vatikáni zsinat után egyházközségeinkben is új légkört tapasztalunk. Sok esetben a példa a „születésszabályozás a Humanae Vitae után" témájához való viszonyulás, amely fényt vet a lelkipásztor feszült helyzetére: kifeszítve a keresztény elvárásai és az egyházi tanítás feltételei között. De ugyanúgy érett lelkiismeretet igényel az újraházasodott elváltak problémája, az ökumené konkrét gyakorlata, az együttműködés kérdése a fegyverkezés vagy az atomerőműlétesítési programmal szembeni erőszakmentes ellenállás stb. Ezen túl megtapasztaljuk a hívők elvárásai és az egyházi tanítás feltételei közti feszültséget a keresztények sorai között is. Egyrészt a hamis engedelmességből fakadó rezignált magatartásban, másrészt a túl gyorsan kialakított egyéni meggyőződés diktatúrájában. így a nagykorúság szólamának hangoztatása ahhoz vezetett, hogy belefáradtunk, és az úgynevezett maradó és szaladó csoportok gyakorta ellenségeskednek egymás között. Ha a lelkipásztor ilyen körülmények között „a lelkiismeretek bátorítója” akar maradni, tovább akar kísérni a keresztény módon értelmezett és gyakorlott szabadság útján (vö. Gál 5,13), amely „ahhoz az igazi szabadsághoz vezet”9, amely „az Istennel való hasonlóság fönséges jele az emberben” —, és eközben össze akarja kötni az egyéni meggyőződést a társadalmi felelősségtudattal, akkor igencsak megnövekszik a lelkipásztori illetékesség terhe és méltósága. És mégis, az ismertetett feszültségek közepette is, nem jelentkezhet másként a pasztorális illetékesség, mint a lelkiismeretre való képesség és képesíteni tudás, ha meg akarjuk találni az evangélium egyházi útját a pusztán autonóm lelkiismeret-felfogás Szküllája (jánosi világ) és a szabadságot megvető uralmi igény Kharübdisze (klerikalizált hivatal) között. 2.2 A lelkipásztor a szabadság szolgálatában. Az egyén szabadsága és az iránta támasztott egyházi norma közti viszony, a lelkiismeret és a tekintély kapcsolatára vonatkozó ismertetett nehézségek megkívánják, hogy a lelkipásztor lelkiismeretét ennek megfelelően alakítsák. Más szavakkal, a keresztény lelkiismeret felnőtt mivoltát nem szabad megtagadni a lelkipásztortól, és (kiképzése során) feltételezni is kell azt. Annak érdekében, hogy egy lelkiismeretet pasztorális illetékességgel ruházzunk fel, el kell fogadnunk, hogy az birtokolja az élet teljességét, annak összes problémájával és szükségével együtt. Másrészt nem mondhatunk le arról, hogy Jézus útjának átvételével alapvetően azonosuljunk az evangéliummal és konstruktív kritikussággal azonosuljunk az egyházzal, annak tekintélyével és tanításával. Az ily módon létrejött átfogó személyes illetékesség a lelkipásztor lelkiségében válik láthatóvá: a Szpntlélekre való feltárulkozásban a lelkipásztor új fényben képes felfogni és megérteni az emberi szituációkat, a lelkiismereti törekvéseket és szükségleteket, ugyanakkor képes lesz az emberek üdvösségére alkalmazni az értékek és normák igényeit is — amelyeket különféle tekintélyi fórumok közvetítenek. A Szentlélek, aki egyrészt az önmagával
