Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Somorjai Ádám (ford.): Személyközpontú lelkipásztorkodás - a lelkiismeret mint a lelkipásztori szolgálat célja és tartalma
hogy az emberi gondolkodás, rendezés és alakítás nem tetszés szerinti, hanem olyan mércéhez kötött, amellyel minden közösségi együttlét formája vonatkozásba lép. A cselekvés erkölcsi normái egyrészt egy bizonyos közösség tapasztalatára visszavezethető általánosan elismert értékeket képviselnek, másrészt az egyén történeti létmegvalósításának értékadó és legitimáló szolgálatát is elvállalják. Természetesen mindig fennáll annak gyakorlati veszélye, hogy egyoldalúan felbontsuk azt a kölcsönös függőséget, amely a cselekvés erkölcsi normái és a személyes lelkiismeret között fennáll. Ha a lelkiismereti ítélet egyszerre csak átváltozik a változatlan normáknak való görcsös megfelelés igényévé, az emberből „eset” lesz. Ha a lelkiismereti ítélet totális autonómiára és önkényességre jut, amely képtelen kommunikálni más lelkiismeret-hordozókkal, az egyénből „mindenség” válik. Ennek a félreértésnek mindenekelőtt az az oka, hogy túl kevéssé vesszük észre a cselekvés erkölcsi normáinak absztrakt jellegét. Elfelejtjük, hogy azok a konkrét gyakorlatra visszahajló etikai gondolkodásból keletkeznek, és ezért csak a konkrét döntési szituációk általánosításai lehetnek. Egyszerűbben fogalmazva, a cselekvés erkölcsi normái már és még nem erkölcsösek. Még ha egy döntési helyzetben engedelmesen átveszek is egy erkölcsi normát, ennek is a szabadság cselekedetének kell lennie, különben engedelmességem még nem erkölcsi jellegű. Mivel tehát erkölcsi értéket csak szabadságom konkrét megvalósulása igényelhet, az ember erkölcsi cselekvése több, mint egy általános igény esetleges megvalósítása. „Ez egy olyan valóság, amelynek pozitív és tartalmi sajátossága az, hogy alapvetően és abszolút módon egyszeri.3 Ezzel a következő felismerésre jutunk: mindannyiunk számára érvényes az erkölcsi egyszeriség kötelezettsége. Lelkiismeretemben Istennel találkozom. — Nem állunk-e azonban egy végső szakadék előtt, amely saját magunkban rejtőzik? Miután felmutattuk az erkölcsi egyszeriség kötelezettségét, megszívlelendőnek mutatkozik Marie von Ebner-Eschenbach egyik mondata, hogy elkerüljük a szabadság és igazság apóriáját. Ez a mondat így hangzik: „Légy akaratodnak ura és lelkiismeretednek szolgája!4 Saját akaratomnak akkor vagyok ura, ha ember vagyok, és emberségemet teljes felelősségem tudatában fogom fel. Ha ezen túl lelkiismeretemnek szolgája vagyok vagy egyáltalán csak azzá válhatok, akkor lelkiismeretem több, mint én magam. Akkor ez valami több, mint csupán az ember maga, aki felfogja a lelkiismeret hangját. Akkor ez az emberen túl kell legyen. Más szavakkal, csak akkor lehetek lelkiismeretemnek szolgája, ha — önmagam és világom értelmezésében — lelkiismeretem emberségemet transzcendáló jelenséggé lesz, és így saját magamat is énem szabadsággal teli egzisztenciájában, a transzcendencia felől értelmezem. Lelkiismeretem szolgája tehát csak akkor lehetek, ha a lelkiismeretemmel folytatott párbeszéd igazi dialógus, tehát több mint monológ — ha lelkiismeretem több, mint az énem: ha az egy valami másnak, egy egészen Másnak, Istennek a szócsöve. Csak akkor válik a lelkiismeret az erkölcs archimédeszi pontjává, mert benne az emberi szabadság mozgása Isten és ember találkozásában az igazság fórumává válik. Isten nélkül azonban szabadságunk abszolút igazsága elcsenevészesedne, és erkölcsünk ízlés és szeszély dolgává válna.5 Isten és ember találkozása Jézus Krisztusban történik. — Isten és ember találkozása Jézus Krisztusban, a megváltás teljességében történik meg. Benne valósul meg az Istennek az emberrel és az embernek az Istennel együttműködő szabadsága. így a Krisztus-esemény az emberi igazság maradandó jelentésévé válik, és ily módon a történeti szabadság iránymutató lehetőségévé. Jézus ugyanis életével rámutat arra, miképpen lehetséges a másért való létben, Istenre figyelésben megtalálni az erkölcsi egyszeriséget. Az erkölcs így általa a hit és a szeretet kötelékének tágasabb horizontjába állíttatik. Legradikálisabb tette, kereszthalála, ebben az értelemben egészen magánál levőnek mutatja, egészen értünk valónak és egészen Istenben jelen valónak. A feltámadás pedig egészen megjeleníti Istent Jézusban. Isten joggal nevezhető meg Jézus Krisztusban a keresztény lelkiismeret igazságaként. 239
