Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Somorjai Ádám (ford.): Személyközpontú lelkipásztorkodás - a lelkiismeret mint a lelkipásztori szolgálat célja és tartalma
De hogy is valósuljon meg a konkrét szabadság? — kérdezzük minden időpontban. Az embernek ugyanis mindig a mindenkori szituációban helyes állásfoglalásra kell rákérdeznie. Szabadsága annak a törekvésnek a közege, amely az e szabadság megvalósulása számára jót és megfelelőt felismerni akarja. Azaz, szabadságunk az értékteljességre irányul. Az értéknek a felismerése azonban már az erkölcsi valósághoz tartozó tett. Ezzel azonban az emberi szabadság történeti alakítására vonatkozó kérdés az ebben a szabadságban megnyilvánuló igazság kérdésévé vált. De „Mi az igazság?” (vö. Jn 18,38) — kérdezhetnénk rezignáltan, és ez a kérdés azonnal egybecseng a következő kérdéssel: „Mi a szeretet?” — amennyiben szabadságunknak eredeti történeti formáját a szeretettel írjuk körül. Hol rejtőzik az igazság igéje? — kérdezzük. Hol van az a hang, amely megmutatja az igazi utat? Mire kell számítanunk a mi életünkben? ítélve vaqyunk-e a szabadságra (J. P. Sartre) vagy fel vagyunk-e rá szabadítva (vö. Gál 5,1)? Az a fórum, amelyen mindezeket a kérdéseket végső gyakorlati következetességgel föltehetjük és meg is válaszolhatjuk, régóta a lelkiismeret fogalmával van körülírva. Tegyük fel tehát a kérdést, hogy a lelkiismeret keresztény felfogása milyen világosságot nyújt szabadságunk kérdésében, hogy az ne váljék kényszerré vagy önkényességgé.2^ 1.1 Isten Jézus Krisztusban — mint a keresztény lelkiismeret igazsága. A szeretet, mint a szabadság kívánt történelmi megvalósulása, amelytől végső soron minden függ (vö. 1Kor 13), nem más, mint az önmeghatározásnak, önmagam felülmúlásának végrehajtott mozdulata. Csak amikor önmagámból kilépek, akkor jutok vissza saját magamhoz. A szeretetnek ebben a mozgásában rajzolódik ki pontosan szabadságunk értelme, amelyre lelkiismeretünk irányul. Mert a szabadság igazsága a szeretet, és a lelkiismeret a radikális önmeghatározás fórumává válik az önközlés mozdulatában. így lelkiismeretemben egészen önmagámnál vagyok, és egyben önmagámon kívül is. Lelkiismeretem megtapasztalása így saját Én-emnek a megtapasztalása a másikban, miközben ez a másik saját világomnak megszólítható része, Te-je lesz, és a személytelen, anyagi környezetben található másik mutatkozik meg. Szabadságomat megszólításként tapasztalom meg. — Az ember, létének első pillanatától fogva megszólított lény. Mivel a saját és az idegen természet — legyen az biológiai, pszichikai, társadalmi, anyagi vagy szellemi — úgy jelentkezik, mint magamat alakító felhívás, ezért életvilágomat megszólításként tapasztalom meg. Ilyen értelemben szabadságom számára minden jelentéssel bír. Minden adottság, amely szabadságom megvalósítási mezejébe kerülhet, minden kapcsolat, amelyben élek, ezért nem kezelhető pusztán tényként vagy szükséges folyamatként, amelyet ösztönösen biztosítok vagy szabályozok, hanem szabad felelősségemre irányul. Mindezekben az adottságokban és kapcsolatokban ezt az egy hangot hallja szabadságunk: a jót tenni, a rosszat kerülni kell! Válaszomat igazságban szeretném megfogalmazni. — Ennek a felelősségnek az igazságért való elkötelezettségem révén szeretnék megfelelni. Mert a jónak a magva az igaznak felismert megvalósítása. Az igazságért való elkötelezettséggel így szeretetem helyességére kérdezek rá. A jónak a történeti megvalósítása azonban a mindenkori döntési szituációban, a helyes döntésre irányuló szándékban valósul meg. így természetesen nem kerülhetők ki a konfliktushelyzetek. Mert a mindenkori döntési szituáció helyességére vonatkozó kérdés mindig úgy vetődik fel, mint életjavakra — azaz saját életem adottságaira és kapcsolatrendszerére — vonatkozó értékelés. Az ember erkölcsi megvalósulása, mint a szabadság és igazság történeti egymásba fo- nódása, mindig konfliktusokban történő értékmegvalósulás folyamataként mutatkozik. Válaszomat csak saját magam adhatom. — Ha az értékre vonatkozó döntés nem választható el az embertől — erkölcsi értékről lévén szó —, akkor fennmarad annak a reménye, hogy az igazság keresése közben, erkölcsi mivoltunk történeti kibontakozása folyamán, a cselekvés olyan erkölcsi normái segíthetnek, amelyek egy közösség tapasztalati kincseit tartalmazzák. A cselekvés erkölcsi normái ugyanis arra utalnak, 238
