Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Windisch, Hubert - Somorjai Ádám (ford.): Személyközpontú lelkipásztorkodás - a lelkiismeret mint a lelkipásztori szolgálat célja és tartalma
tiszteletek alakításában egyedül a felnőtteket mértékül venni. Hiszen nagyon jó az a páli gondolat, hogy a fegyelem terén a leggyöngébb legyen a mérték, és ne a legerősebb. Jegyzetek:—1. Vö. H. Leu: Kinder, Zeichen des Heils, Luzern 1980. — 2. Uo. 105—110. old. —3. Ez volt az 1981-es Osztrák Lelkipásztori Tanácskozás tézise is a gyermekpasztoráció témájához; vö. a J. Wiener és E. Erharter szerkesztésében megjelent „Kinderpastoral” című beszámolót, Wien 1982.—4. i. m. 24. old. [Diakonia (Herder) 1986/5. 309—316.] Fordította: Bánhegyi B. Miksa Hubert Windisch SZEMÉLYKÖZPONTÚ LELKIPÁSZTORKODÁS — A LELKIISMERET MINT A LELKIPÁSZTORI SZOLGÁLAT CÉLJA ÉS TARTALMA Valamennyien, akik a lelkipásztori szolgálatban tevékenykedünk — papként vagy laikusként, férfiként vagy nőként—, naponta megtapasztaljuk, mennyire igénybe vesz ez a hivatás. Egyszerre több területen is szakértőnek kellene lennünk.1 Gondoljunk csak a hitoktatás kérdésére, az egyházközségi katekézisre, a fiatalok pasztorálására. Vagy vegyük a liturgikus szolgálatot, a diakóniai feladatokat, a prédikációval szemben támasztott követelményeket, nem is beszélve a lelkipásztori beszélgetés nehézségeiről. A szolgálatnak ebben a sűrűjében megtapasztaljuk, hogy a lelkipásztori illetékességhez és hitelességhez nem elegendő egyedül sem a hivatal, sem a kinevezés. A teológiai tanulmányokban megszerzett illetékességnek is megvannak a határai. Mindennek ki kell egészülnie a személyes illetékességgel, hogy a mai emberek életérzését és közérzetét az élő Isten igéjével érinthessük meg. Ebben az értelemben a lelkipásztori szolgálatnak az egyik személy középpontjából a másik személy középpontjáig terjedő történésnek kell lennie. Ehhez azonban az szükséges, hogy a lelkipásztor maga is értsen valamit az életből és annak nehézségeiből, és nem szabad, hogy rendelkezések sáncai mögé bújjon; neki is lelkiismerettel kell rendelkeznie, és mernie kell vállalni a kockázatot, hogy mások lelkiismeretét vállalja. A lelkiismeret a személy legbenseje, és a lelkipásztor személyes illetékessége éppen ennek a kockázatvállalásnak a bátorságában áll, hogy bátran vállalja saját és más lelkiismeretét. Ez a megállapítás igen nagy kihívást jelent a lelkipásztorkodás (és annak teológiája) számára. Ezt a kihívást két lépésben kívánom megvizsgálni: előbb a keresztény lelkiismeretet veszem szemügyre, majd a lelkipásztor lelkiismeretét vizsgálom meg, hogy végül megfogalmazzak néhány kívánalmat az egyházközséggel szemben, amely a keresztény lelkiismeret gyakorlásának fóruma. 1. A LELKIISMERET — A SZEMÉLY LEGBENSEJE Ha az etikára alapozott párbeszéd manapság a hittartalmakról szóló dialógus lényeges előfeltétele, akkor jogos, hogy erkölcsteológiai szempontból induljunk ki. Az erkölcs azonban a szabadságban gyökerezik. Csak a szabadságban válik az ember emberré. Látásmódunk gyakori moralista leszűkítése helyett magát az erkölcsöt kell úgy felfognunk, mintami az emberi létet egyáltalán emberiként tételezi. Mert a szabadságban tapasztaljuk meg létünket, amely a van és a legyen feszültségében valósuló valóságunk. Ennek az elfogadása kiindulópont ahhoz, hogy az emberi szabadságot mind személyesen, mind közösségben összehangolhassuk, bármenynyire is esetleges és befejezetlen legyen az. 237
