Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - KÖRKÉP - Görbe József: Legyetek kicsinnyé, hogy naggyá legyetek!
teszünk, az olyan mint a gyermekek építette homokvár: lerombolható. Sőt, a növekedés törvénye (amint a következőkben majd látni fogjuk) az, hogy minden, amit teszünk, egy idő után kevésnek és értéktelennek tűnik, mivel egy értékesebb és nagyobb villan a szemünk elé. És úgy, mint a gyermek, elfeledve az előzőt, mi is az új után kapunk. De nemcsak az emberek dolgai után, hanem mindaz után, amiket Krisztus és az ő egyháza mutat nekünk. SZEMÉLYISÉG. A gyermekek cselekedeteiben életre kelő akaratnak van egy egész életet átfogó nagy törekvése: a személyiség kimunkálása. A személyiség hallatlan elsőbbséget élvez a kereszténységben minden „dolog”-gal szemben. Olyannyira, hogy az üdvösségünk lényege szerint egybe is esik az Istentől szándékolt személyiségünk teljes és végérvényes megszületésével. Ennek ellenére a személyiség kialakulásában az üdvösség nemcsak távlati tervként van jelen. Hiszen az üdvösségünk szerzője Jézus Krisztus, az egyedüli igaz formálója az ember személyiségének, Ő az a tanító, aki saját lelke által vezet minket. Semmi nem követeli meg annyira a gyermekké (tanulóvá) levést, mint személyiségünk, amely folyton úton van a beteljesedés felé. Ebből következően sehol nem ragadható meg annyira a gyermek és a felnőtt, a Krisztus és a világ közötti különbség, mint itt, ahol a gyermek küzd a „felnőttért” és Krisztus küzd a világért. Ennek a küzdelemnek a „Sarokköve” megegyezik az áldozat — minden áldozat — alapját képező lemondással. A személyiség kialakulásában az áldozat (lemondás) központi helyet foglal el. Krisztus keresztje és az ember személyisége szinte nem szétválasztható valóság. „Így hát, aki közületek nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom” (Lk 14,33). Az üdvösség és a saját személyiségünk paradoxona ez. A lemondás által növekszünk. Mert, aki képes lemondani valamiről, az elismeri, hogy az a dolog nem nélkülözhetetlen számára. Ugyanakkor bevallja azt is, hogy van benne valami több, valami értékesebb annál, amiről lemond. Aki önmagáról mond le, az hittel tanúskodik a benne élő Istenről. Az ilyen ember soha nem alacsonyodik le a „dolgok” szintjére. A dolgok világába süllyedt ember számára az embertelenség magától értetődő. A lemondás a gyerekek számára a legreálisabb valóság. A gyermeknek a lemondás (élet)-feltétel ahhoz, hogy be tudjon kapcsolódni az „életbe”, a felnőttek életébe. A gyermek nem tehet mást, mint hogy folyton lemond önmagáról, az ő gyermeki dolgairól, viselkedéséről azért, hogy magára tudja ölteni a felnőttek szokásait. A gyermekek elfogadják azt, amit a felnőttek akarnak tőlük és így fölé is emelkednek a felnőtteknek. A gyermekek tehát minták, mégsem kell utánozni őket. Az ő esetükben a lemondás nem (mindig) erény. A krisztusi értelemben vett lemondás egy döntés által valósul meg. Ehhez a döntéshez kell a gyermekeknek felnőni. „Testvérek, az értelem dolgában ne legyetek gyerekek. Csak a gonoszság terén maradjatok kiskorúak, gondolkodásotokban azonban legyetek felnőttek” (1 Kor 14,20). A keresztény ember döntéseiben lemond önmagáról azért, hogy maga Krisztus tudjon növekedni benne. Ennek a növekedésnek (a személyiség kiteljesülésének) gyümölcseként a lélekben megszületik a béke. Jóval több ez a „gyermeki békénél”. Mert a lemondásból megszülető béke maga mögött hagyja a tehetetlenségből fakadó nyugtalanságot, idegességet és rettegést. Hiszen a lemondás által mindig tehetünk valamit. Ha mást nem, akkor lemondhatunk az életünkről (barátainkért), hogy a szenvedések által kiegészítsük azt, ami még Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az egyháznak javára (vő. Kol 1,24). összefoglalva a mondottakat, erre az eredményre jutunk: Krisztus szavait — „Ha nem lesztek olyanok mint a gyermekek...” — nem szabad statikusan értelmezni. A gyermek nem maradhat meg gyermeknek. Krisztus a búzamag növekedésében és elhalásában mutatja be a keresztény élet teljes távlatát. És ahogy magában a búzamagban van meg a lehetőség a növekedésre is, és az elhalásra is, ugyanúgy a naggyá levés kritériumaiban — az alázatban, az engedelmességben (a befogadásban) és a lemondásban — vannak meg az áldozat lehetőségei is. Tehát kicsinnyé vagy naggyá lenni, gyermekké vagy szentté lenni — végső soron — ugyanaz. 230
