Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - KÖRKÉP - Pajor András: Kicsinység és kisebbségi érzés - a lélekalakításban
Egy másik képen, egy karonülő gyereket dobál a levegőbe az apja. Az nagyokat kacag. Nemcsak nevet. Nem ismer félelmet. Tudja, hogy vigyáz rá apja, nem ejti le. Maradéktalan bizalom él benne. — Az ellenkép: este van, a szülők álmosak. A kicsi gyereknek valami baja lehet. Anyja csitítani, nyugtatni próbálja, hiába. Visszafekteti. A gyerek már nem is üvölt, hanem vonít, éles, szinte sikoltó hangon. Apja nem bírja. Előbb ráordít, aztán felkapja, megrázza teljes erejéből. Már az asszony is ott sikoltozik, próbálja elvenni tőle a gyereket. A férfi dühében levágja a kicsit az ágyba ... Az ellenképek, szerencsére, nem átlagosak. Inkább csak kivételekre utalnak. A kicsi gyermek eredendő érzése, fogadjuk el, majdnem mindig az, hogy szülei, nagyszülei, idősebb testvérei stb. neki jót akarnak. Van mitől, van kitől félnie, de azok nem félelmetesek. Nyugodtan rájuk bízhatja magát, kivált apjára-anyjára, legfőbb éltetőire, védelmezőire. — És miért soroltuk fel mindezt? — Ha kicsi korunkban megvolt bennünk ez az érzés — vagy akár csak a heves vágyakozás az ilyesféle teljes biztonság után —, felnőtt korunkra is meg kellett, hogy maradjon belőle valami, bárha nagyon mélyen, többnyire magunk elől is elrejtve: életünk ritka perceiben felsejlő sóvárgásként az elveszített Édenkert után. Egészen nem tűnhetett el, amiképpen az a gyerek sem, aki valaha voltunk. Ilyesmiről van tehát szó Jézus tanításában: kicsi gyerek korunkban apánk-anyánk iránt érzett maradéktalan hitéhez, bizalmához kell felnőtt fejjel visszatérnünk. Akkori rájuk hagyatkozásunkhoz, köcsönös szeretetünkhöz. Gyerekké kell lennünk ismét Isten országáért, de nem földi szüléink gyerekévé immár, hanem a mennyei Atyáé. Ez nem infantilizmus. Minél gyerekebb lesz így valaki, annál nagyobb lesz, mondhatnánk, annál felnőttebb az Isten országának mértéke szerint. Ahogy Pál apostol mondja: Gyerekkorban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam mint a gyerek. De, amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. A gyerekes beszéd, a gyerekes viselkedés, gondolkodás senkit sem üdvözít. Annál inkább a gyermeki hittel, bizalommal való kötődés a Nagy Családhoz, ahol mindnyájan egy Atya fiai-lányai vagyunk. Az Ószövetség mindenható, félelmetes Úrként ismerte az Istent. Jézus ellenben mindvégig Atyaként, mennyei Atyaként, mintegy családfőként emlegette, akihez mint édes gyermeke közeledhet az ember, s nyugodt lélekkel kérheti tőle, amire csak szüksége van. Sőt kéretlenül is számíthat szüntelen gondviselésére. Az ég és föld hatalmas, rettegett Ura elsősorban húséget kívánt a maga népétől, s kegyetlenül megtorolt minden elpártolást, akárcsak a kisebb-nagyobb ókori királyságok, birodalmak korlátlan uralkodói. Jézus példázataiban is megjelenik egy-egy király vagy más földi hatalmasság, akinek a személye, szerepe Isten szuverén uraságára utal. Az evangéliumok mégis inkább a szerető Atyáról szólnak, aki még tékozló fiainak is kész megbocsátani, de tőlük ő is szeretetet vár, irgalmat és megbocsátást. Időközben nem az Isten változott meg. Sokkal inkább az ember istenképe, amely természetesen mindig csak homályos és bizonytalan lehet, Jézus földi léte óta mégis jóval kevésbé az. Ha pedig Atyjának fogadja el Istent az ember, ahogy ö hirdette, akkor csak gyermekként fordulhat feléje: „Bizony mondom nektek: ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába." Pajor András KICSINYSÉG ÉS KISEBBSÉGI ÉRZÉS — A LÉLEKALAKÍTÁSBAN Nem szabad félnünk az olyan önkritikától, amely a kívülállók szemében helytelennek túnő vonásainkat veszi tudomásul. Bibliát felületesen ismerő emberek gyakran idézik a Hegyi beszéd kezdő mondatát, méghozzá a régiesebb, értelmét kevésbé kifejező fordításban. „Boldogok a lelki szegények” — s valahogy a köztudatban korántsem az anyagi eszközöktől való függetlenség, mint inkább az ügyefogyottság eszményítése 225
