Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 4. szám - KÖRKÉP - Varga Domokos: Ha nem lesztek olyanok...
Játékainak és ábrándjainak felnőtt szerepeit is mindig gyermekként éli meg. Nincsenek identitászavarai. Pontosan tudja, hol ér véget a valóság világa, s hol kezdődik a képzeleté. Elfogadja, hogy van egy felsőbb szféra — titokzatos és hatalmas —, amelyet ő figyelhet, leshet, utánozhat, de igazából se ki nem ismerhet, se meg nem hódíthat. A felnőttek — felnőttek. Ó gyerek. A mai fogalmaink szerint aligha nevezhetjük ezt alázatnak. De a jézusi kor és társadalmi kör fogalmai mások voltak. A tanítványok nyilván megértették: Jézus egy felsőbb, isteni szféra gyermeki lélekkel való elfogadásáról beszél. Arról tehát, hogyan lehetnek felnőtt létükre a mennyei Atya gyermekei. Ennyit talán mi is értünk. De érthetünk-e egy kicsivel többet? Ehhez mintegy alá kell szánnunk gyermeki múltunk mélységeibe. Jobban meg kell ismernünk a serdülőkor idején elsüllyedt — és jórészt el is feledett — hajdani énünket. Minden felnőttben ott él ugyanis az egykori gyerek. Nem tűnt el, nem halt meg, ha „benőttük” mi is, ahogy a fák is benövik — évgyűrűről évgyűrűre — fiatalabb önmagukat, s őrzik, míg ki nem dőlnek, el nem pusztulnak. — Nekünk természetesen nincsenek évgyűrűink. Mi másképp őrizzük hajdani zsenge mivoltunkat. De valahogy mégis őrizzük, mindhalálig. Akkor is, ha nem tudunk róla. Akkor is, ha nem akarunk tudni róla. Aki valaha voltunk, — csecsemő, kisgyerek, nagygyerek, serdülő, fiatal —, az ott lakik bennünk. Részben nagyon töredékesen, az emlékeinkben is, de sokkal inkább lelkünk tudattalan mély rétegeiben. Nem vagyunk többé gyerekek. De egy kicsit azok is vagyunk. Sőt, titkos vágyainkkal, amelyeket gyakran mi magunk sem értünk, nagyon is szeretnénk azok lenni: visszatérni mintegy anyánk ölébe, apánk karjába, a kisgyerekkor melegébe, biztonságába, elveszített paradicsomába. — A huszadik század lélektana sok mindent kibogozott már bensőnk efféle rejtelmeiből. Ezek közül a legfontosabb: a kisgyerekek és a szülők igen erős egymáshoz kötöttsége. Az egy-két éves kicsik szüleiknek—vagy az ő szerepüket többé kevésbé betöltő más felnőtteknek — oltalma és gondoskodása nélkül létezni sem tudnának. De vajon ugyanilyen nagy szükségük van-e korai életkorban a köztük és szüleik között szövődő szoros érzelmi szálakra is? Ez természetesen átmeneti állapot. A magzat az anyaméhből indul, a teljes védettség és ellátottság helyzetéből, s egyúttal a teljes függőségéből. A már megszületett gyereknek azonban idővel el kell jutnia a társadalomban önállóan is boldoguló, autonóm felnőtt létig. Az emberré válásnak ez a folyamata hosszú évekbe kerül, s bőven tarkítják — főleg a serdülőkorban, de már előtte is — kisebb-nagyobb konfliktusok. Az első néhány év azonban többnyire még életünk Édenkertje, amelyből csak később űzetünk ki. Nem mintha a két-három-négy éves — vagy akár még kisebb — gyerek ne ismerne fájdalmakat, csalódásokat, félelmet, ne tapasztalná napról napra a környező emberi és nem emberi világ sokféle veszedelmét, valóságos és megszemélyesített rosszindulatát, gyakran még a saját szüleinek a türelmetlenségét, ingerültségét, haragját, sőt dühét is. Alapérzése szerencsére mégis majdnem mindig az, hogy szülei szeretik őt. Mosolyognak rá. örülnek neki. Csókolgatják, simogatják, magukhoz ölelik-szorítják. Óvják, védik, táplálják, mindennel ellátják. Nem hagyják a maga bajára, ismeretlen, idegen hatalmak kényére-kedvére. Bízhat bennük, mert erősek, és mert nagyon fontos nekik, hogy őt baj ne érje. Bármi fenyegetné, őnáluk mindig otthonra lel. Rendíthetetlen biztonságra. Az alig egy-két éves kisgyereknek hallatlanul fontos ez a szüleire való hagyatkozás, ez a teljes biztonságérzet. Akit idő előtt megfosztanak tőle, az egész életére ennek a lelki rokkantja lehet. Akinek viszont megadatik, hogy jól kezdje életét: holtig szóló útravalóval indulhat neki a jövőnek. Idézzünk magunk elé néhány képet! Az egyiken még szopik a pici. Fél kezét anyja mellére teszi. Elmerülten, teljes odaadással szívja a tejet. Nem tekinget semerre. Megszűnt számára a környező világ. — Ennek ellenképét József Attila rajzolta meg Iszonyat című versében. Nem részletezem, mert sokan ismerik. Elég most annyi: egy kislány gyötri a rábízott csecsemőt, aki miatt nem mehet játszani. Azzal szórakozik, hogy akarattal bőgeti, ríkatja. Élvezi, ahogy magánkívül üvölt kínjában, amikor újra kirántja szájából a tejesüveg édes, tápláló cucliját. 224
