Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Balázs Pál: Kiút a krízisből
igazságot tartalmaz. A teljes igazságot azonban egy abszolút végső cél tartalmazhatja. Minél tisztább és teljesebb valakiben az objektív végső cél megismerése, annál több segítséget kaphat tőle. Fordítva is igaz: minél tévesebb és torzabb a végső célról alkotott kép, az annál rosszabb információkat szolgáltat az élet cselekvései számára. Keresztény szempontból nézve azt kell mondanunk, hogy a krízisjelenségek egyik súlyos oka Isten hiányos, helytelen vagy torz ismerete, valamint Isten létének a fel nem ismerése. Amennyiben jószándékú törekvések hiányosságairól van szó, úgy ezekért a hiányosságokért személyesen senki sem felelős. Ezzel azonban a hiányos ismeret még nem válik teljessé és, ha hiányosságában mégis a teljesség igényével lép fel, akkor objektíve krízisteremtő tényezővé válik. (Például a keresztények krízisének egyik oka hitbeni ismereteik hiányossága.) A másik súlyos kérdés, hogy az emberek a megismert végső célhoz (a keresztények a Szentháromsághoz) hogyan viszonyulnak tudatosan. Itt jutunk el a személyes kapcsolat, a felelősség, vagy a felelőtlenség kérdéséhez. Ha a keresztények Istene az, akivel létemben és végső célomban kapcsolatban vagyok, akkor a viszonyom vagy neki megfelelő vagy vele ellentétes lesz, mert akarattal vagy úgy cselekszem, ahogy azt Isten elvárja tőlem vagy szembehelyezkedem személyével és törvényével —, és ez a bűn. Véteni, bűnt elkövetni csak Isten ellen lehet, mert a bűn nem az esetleges relációk selejtje, hanem az abszolút, a pótolhatatlan személyes reláció „elszakítása”. Az ember esetleges relációinak önmagunkban nem lenne ilyen súlyos következményük, mert bármikor mással, esetleg jobbal pótolhatók. Még az emberi relációink is magukon viselik az esetlegességet. Ezért bűnt — valódi értelemben — csak Isten ellen követhetünk el. Az emberhez és a világhoz való helytelen viszonyunk annyiban bűn, amennyiben Isten törvényének megszegése. Ezért a horizontális relációk súlyos megrontása egyben Isten elleni bűn is. A bűn tehát az Istennel való szakításnak a tette. Mit jelent ez valójában? — Személyek közti relációt az egyik fél is megszüntetheti, de létrehozásához, vagy újraélesztéséhez már mindketten szükségesek. Isten és ember nincs azonos szinten. Isten nem szorul az emberre, az ember viszont annál jobban Istenre. Isten semmilyen eszközzel nem kényszeríthető a kiengesztelődésre. A jó viszony csak akkor állhat helyre, ha Isten megbocsátja a sértést, az ember pedig megbánja tettét. Tehát akkor sem állna helyre a normális kapcsolat, ha Isten ugyan megbocsátana, de az ember nem lenne hajlandó kiengesztelődni Istennel bűnbánata által. — Isten és ember újra egymásratalálásában Isten a kezdeményező. „Bedobja” a megbocsátás mentő kötelét, hogy bánatával az ember „felkapaszkodjon” rá. A modern ember krízise rendkívül összetett. Elveszítette vagy még meg sem találta az Istent, életének értelmét és végső célját (pedig ez a hivatása); ezért Isten hiányának következtében eltűnt vagy még meg sem született lelkében a bűntudat, az a finom műszerhez hasonló jelzőrendszer, amely kibontakozásának, vagy pillanatnyi kudarcainak pontos visszajelzése lenne. Tehát krízisben van. Bolyong, keres, harcol. Állapot- szerűen súlyos helyzetén nehéz segíteni, mert Isten- és bűntudat hiányában a kiutat jelentő megbocsátással nem tud mit kezdeni. 3. Mélyebb összefüggések A bűn mindig Isten ellen való szabad személyes döntést jelent az ember belső vagy külső világában, tett vagy mulasztás formájában. Normatívája az, hogy mennyire az ismeret alapján, és milyen mértékben szabadon végrehajtott tett vagy mulasztás volt. A bűn és a nyomában születő krízisjelenségeknek ez a csoportja viszonylag könnyen nyomon követhető, mert az ember személyiségével szoros és közvetlen összefüggésben van. Emberi világunk valamennyi krizisjelenségét figyelve azonban úgy tűnik, hogy a „bűn — bűnbanat — megbocsátás”, és ezzel a „kiút” megtalálásának mechanizmusát nem elég így önmagában vizsgálni. A krízisjelenségeknek ugyanis van egy másik csoportja is, amelyben az ember „ártatlannak" tűnik. Olyan állapotszerű körülményekről van szó, amelyet a „ma” embere még nem ismert fel és nem is ő idézett elő. Beleszületett egy krízishelyzetbe, örökségként rámaradt annak minden tehertétele vagy mások zárták el előle a kibontakozás útját. Ezt a kérdést azonban nem lehet azzal 18
