Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Balázs Pál: Kiút a krízisből
Az egzisztenciális krízisnek van egy fajtája, amelyre az jellemző, hogy az ember nem igazodik el a sokféle érték között. Ideig-óráig élvezi ajándékukat, majd továbbáll. Az ilyen ember, noha szüntelenül értékek között él, őt magát mégsem gazdagítja maradandóan egyik sem, hiszen nem az értékek vállalása, hanem azok megtagadása vált készségévé. Mégis, egészen az utolsó érték megtagadásáig csak krízisről kell beszélnünk és nem kudarcról, mert az értékek vonzása még tart, és az illető még magával a „vonzással” nem szakított. — Ez az állapot más természetű, mint a „harcos krízis”, találóbb lenne „bolyongó (vagus) krízisének nevezni. A köznapi szóhasználat az ilyen helyzetben élőket nevezi „közömbös” embereknek. A megnevezés nem pontos. Ezek az emberek még nem adtak fel mindent, hanem tanácstalanul hánykolódnak az értékek között. Bármilyen hosszúra nyúljon krízisük, az életük során számukra is lehetséges a megoldás. 2. Nehézségek a legalapvetőbb kérdésekben Melyek a legalapvetőbb kérdések a szellemi, lelki és erkölcsi krízisben? Megpróbáltuk ezeket számba venni, és egy logikus, egyenesvonalú rendbe állítani. Például így: Először: Vajon a krízisben lévőben tudatosul-e helyzete? Fölismeri-e, hogy holtpontra jutott? — Másodszor: Sikerül-e földerítenie krízishelyzetének kiváltó okait? Azaz sikerül-e rátalálnia a valódi okokra? Mert, ha hamis, vagy elégtelen okokat jelöl meg magának, akkor a krízis tovább folytatódik. — Harmadszor: Felfedezi-e az értékek valódi skáláját és összefüggéseit? — Negyedszer: Elkötelezi-e magát erre az új értékrendre? — Az itt felvázolt „rend” azonban túl általános. Azt is mondhatjuk, hogy a probléma legfelsőbb rétegét jelenti, amely alatt még további rétegek húzódnak meg. Ezért sokkal izgalmasabbnak ígérkezik azoknak a kérdéseknek a feltárása, amelyeket a felület eltakar, mert ott találkozunk majd az igazi nehézségekkel. Lássuk tehát a következő réteget! A személyiség belső világa abszolút szabad világ. Oda semmi sem hatolhat be, csak az, amit az „én” a maga belső szabadságával beenged. Az „én” a külső hatások tekintetében lehet jól vagy gyengén felkészült, és bírhat erős vagy gyenge akarattal. Amennyiben krízisbe kerül valaki, az az élő szabad személyiségének a belső állapota. A nehézség abban van, hogy a személyiség belülről érzékeli-e a maga válságállapotát, amelyet meg kell oldania vagy, bár látja a problémákat, azokat az élet természetes velejáróinak fogja fel —, ezért megoldás helyett csak „lavírozni” próbál közöttük. — Ha a krízis a „személyiség belső állapota”, „értékzavara”, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy tulajdonképpen milyen természetű az a „valami”, ami ilyen zavart képes kelteni. — Úgy tűnik, hogy az emberi „én” gyakorlatilag végtelenül sok értékkel van kapcsolatban. Vizsgáljuk meg, hogy közülük melyek azok, amelyek neki megfelelnek, és tőlük különítsük el azokat, amelyeket másképp kell értékelnünk. Az élő szabad személyes ,,én”-nek csak olyan érték vagy értékek felelhetnek meg, amelyek szintén rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, tehát az élő, szabad, személyes ,,én”-ek. Mivel pedig az ember szüntelenül megéli esetleges, töredékes voltát, igényli, hogy kapcsolatban legyen más szabad személyes lényekkel a kölcsönös kiegészülés reményében. Igen ám, de emberek között az óhajtott kiegészülés mindig töredékes marad, sohasem válik teljessé; az ember igénye pedig a végtelenre nyitott. Csak egy olyan szabad és személyes „Te” felel meg számára, aki minden törekvését képes kielégíteni. Ezt a személyes szabad értéket nevezzük Istennek. Isten és az ember között kell létrejönnie a legalapvetőbb relációnak, amely minden többi értéket eszközként kezelve a maga helyére tesz. Ezen a ponton két alapvető nehézséggel találkozunk: az egyik Isten megismerésének, a másik pedig a megismert Istenhez való személyes viszony milyenségének a kérdése. Az ember természete szerint eleve nyitott a végtelenre. Mindeneket (így kimondottan vagy kimondatlanul Istent is) meg akar ismerni. Ebben a „mindenek megismerésében” gyakorlatilag mindig van egy aktuálisan „legteljesebb ismeret”. Ezen a horizonton ismeri fel az ember a számára normaként visszaható végső célját. Maga a megismert végső cél szubjektíve sokféle lehet —, az ateista világszemlélettől a keresztény Szentháromságba vetett hitig. Valamennyi „végső cél ismeret” sok 17
