Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tarjányi Zoltán: A barátság a hit dimenziójában
15—18. old.). Jézus Krisztusban Isten emberszeretete, filantrópiája nyilvánul meg (Tit 3,4). A philein, philia szavak a görögben baráti szeretetet jelölnek! A létbeli különbség áthágása ill. áthidalása két dolgot is jelöl: azt is, hogy mindig Isten kezdeményez (1Jn 4,10); de azt is, hogy a baráti szeretet egységesítő ereje minden emberi különbözőségtől függetlenül megvalósulhat Jézus Krisztusban. Hiszen megszűnnek, érvényüket vesztik a nemzeti, rang-, életkor- és nembeli korlátok. Az újszövetségi iratokat szemügyre véve érdemes külön megvizsgálni Jézus szóhasználatát és magatartását a barátsággal kapcsolatban (vö. X. Léon-Dufour: Biblikus Teológiai Szótár, Róma, 1974. 113—115. art.). Egyik példabeszédében úgy mutatja be a mennyei Atyát, mint aki tolerálja az alkalmatlankodó barátot (Lk 11,5—8); hogy a szeretet legnagyobb foka, ha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,13). Apostolait akkor illeti meg a barát elnevezéssel, amikor már teljesen megosztotta velük az Atya titkait (Jn 15,15). Ám Jézusnak lélektani értelemben is volt néhány barátja: János, a szeretett tanítvány, aki mindvégig hűséges maradt hozzá, s a kereszten őreá bízta anyját, Máriát (Jn 13,23; 21,7.7.20). Gyengéden szerette Lázárt és testvéreit, Máriát és Mártát (Jn 11,3,.5.11). Tehát két férfi és két nő: ők voltak négyen, akikkel Jézus, az Istenember emberileg is megélte a barátság élményvilágát. A Lélek kiárasztásával azonban személyválogatás nélkül mindenkivel kész az intim viszonyra; mennél jobban beengedjük a Szentlelket az „én” mélységeibe, annál inkább meg tudjuk valósítani Jézusban az ő követelményét, a mindenki iránti szeretetbarátságot. A teológiai reflexió a barátságot természetesen az ember Istentől való létfüggésében vizsgálja: a Teremtő által létbe hívott — léttel megajándékozott — embert ezen személyi tapasztalat is megérlelheti a szeretetben, azaz hozzájárulhat a végső célhoz való eljutáshoz. így a teológia a barátságot a szeretet fogalomkörén belül szemléli; a hagyományos terminológia szerint a barátság a szeretet egyik megvalósulási formája, „amor benevolentiae”, azaz két személy kölcsönös, jóakaró szeretete. Szent Tamás jórészt átvette Arisztotelész barátságtanát. Szerinte is az erény szilárdítja meg a barátságot és teszi gyümölcsözővé: aki barátra akar szert tenni, annak erényirányítású életet kell folytatnia, s így a barátság „az erény következménye, több mint erény” lesz. A hangsúly a kölcsönös jóakaraton alapuló szeretetkapcsolaton van, ember és ember között, sőt Isten és ember között is: Aquinói a szeretetet is az embernek Isten felé irányuló bizonyos barátságaként mutatja be (Summa Theologica II. II. q23.a.1.5.). Ha pedig így áll a dolog, akkor a vertikális barátság igényes követelményrendszere állandó tökéletesedési programot ad a horizontális barátságnak is. Csírájában tehát Szent Tamásnál is föllelhető a modern gondolat: az ókoriak barátságról szóló szép fejtegetései statikusan mutatták be ezt az emberi viszonyt, holott dinamikusan és állandóan fejlődő valóság, melyet a felek folytonosan újjáteremtenek, valami végső érték felé haladva. Állandó önátadást és elfogadást jelent, nyíltságra és bizalomra késztetést. Még inkább: elkötelezettséget és következetes önnevelést, melyben a felek elfogadják a megtorpanást is, a kapcsolat korlátáit is, s folyton tisztogatják az önzéstől. Bemard Häring, a modern pszichológia és antropológia eredményeit is beépítve a morálteológiába, a barátságot megingathatatlanul hűséges szeretetként értelmezi, mely a kölcsönös nagyraértékelésre és a belső egyenlőségre alapul. Ami természetes síkon a nemes szeretet megtapasztalásának egyik csúcsa, az a keresztény gondolkodásmódban hitbeli feladatot is jelent: a Krisztushoz tartozók közötti igaz barátság mindegyik fél saját Istennel való barátságára alapozódik. Sőt, a személyes barátság az Istennel levő bensőséges viszonyt kell, hogy óvja és növelje. Ahol ez az alapelv hiányzik vagy hibás, ott a barátság helytelen kibontakozást vesz. A kereszténybarátság fogalomnak elengedhetetlen jegye, hogy nem exkluzív, hanem mindenki iránt egyre nyitottabbá válik, akinek szüksége van a szeretetre. Természet szerint csak a jegyesek és házasok szeretete kizárólagos, minden más kapcsolatnak nyitottnak kell lennie a közösség többi tagja felé (v.o. Häring: La lói du Christ, Paris, Desclée, 1966. III. 43—45. old.). A II. Vatikáni zsinat is természetesen ebben a hívő látószögben értékeli nagyra a barátságot és gyümölcseit. Az egyház minden tagjának törekednie kell azon értékekre 190
