Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tarjányi Zoltán: A barátság a hit dimenziójában
— alázat, szelídség, okosság, bizalom, következetesség, — amelyek a baráti jellegű kapcsolatokat kialakítják, azaz megtermik a lelkek közösségét. Ezen értéktartományra irányultságnak testet kell öltenie a püspök és papjai közötti, a papok egymás közötti, a nevelők és növendékek közötti, a papok és hívek közötti, valamint a keresztények egymás közötti viszonyában. Sőt, a Zsinat azt hangsúlyozza, hogy a papoknak szorgalmazniuk kell a fiatalok, a házasok és a szülők „baráti közösségben egymásra találását", hogy ők „így kölcsönösen segíthessék egymást abban, hogy többnyire nehéz életkörülményeik között is könnyebben és teljesebben élhessenek keresztény életet” (Presbyterorum Ordinis 6). Mindeme figyelmeztetés a Krisztussal baráti kapcsolatban levő apostolok komplex egyházszervezői munkájára, ill. az első keresztény közösségek baráti jellegű berendezkedésére utal. Minden emberi kapcsolat akkor torzul, ha túl nagy a közelség vagy túl nagy a távolság, a barátságot is e két tendencia mételyezheti meg. Ha a kölcsönös respektus távolságtartása és az intimitás közelsége kiegyensúlyozódik a szeretetben, a jézusi szeretetben: akkor a barátság megvalósulhat férfi és nő között is, klerikus és — mindegy, milyen nemű — világi hívő között is, adott esetben más-más házsságban élők között is. Ha a személyek közössége valóban Jézusban való közösség — „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt. 18,20) —, akkor az üdvösség felé haladás, a szeretetben érlelődés bontakozik ki. Viszont, ha a kapcsolat elcsúszik az érzelmi vagy a szexuális sík felé; akár, ha nem csúszik el, de gyanakvást ültet el másokban, akkor Szent Pál elvét (1 Kor 8,13) kell alkalmazni: le kell mondani a szabadságról. A teológus tehát a barátságot a természetfeletti szeretet realitásán belül szemléli. „Barát nélkül nem lehetsz érdemes ember, s ha Jézus nem lesz mindenkinél kedvesebb barátod, nagyon szomorú és elhagyatott leszel” — mondja Kempis Tamás (Krisztus követése 11.8.1 .b.). Ezzel a kijelentéssel lényegileg össze is foglalja gondolatmenetünket: a barátság a személyek önközlésén és közösségén alapul, ám ennek a lehetőségét az isteni személy önközlése, emberrel való közösségvágya teremtette meg. (gy az emberek közötti baráti viszony normát és távlatot nyer: az önzéstől való megtisztítást, azaz a hiteles szeretetre törekvést — mint minden valóban emberi értéket — az örök célhoz jutás programjává emeli. „A barátság olyan, mint az emberi élet: nem más, mint Isten nagyszerű ajándéka, de olyan ajándék, amelynek állandóan tisztulnia és feláldozódnia kell, hogy a jövendő egzisztencia távlatában kinyíljon egy nagyobb és végső barátságra” (Dictionnaire ... id. mű 24. old.). Más szavakkal úgy is mondhatnánk, hogy a keresztény barátság specifikuma a Jézus általi közösségtudat és közösségtapasztalat: vállalni egymást az egy kenyér egy test közösségében. Vállalni egymást az Eucharisztiában. Szent Ágoston barátságélményét idéztük gondolatsorunk elején. Az ő Istenről szóló elmélkedésével zárjuk mondandónkat: „Boldog, aki téged szeret, barátját benned és ellenségét miattad szereti. Csupán akkor nem veszíti el szeretteit az ember, ha az el nem veszíthetőben szereti valamennyit” (Vallomások IV. 9.). 191
