Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tarjányi Zoltán: A barátság a hit dimenziójában
„tétlen barátság", mert nincs meg benne az érzelem fokozott ereje. Ha megvan, akkor a szeretet inkább szeretésre törekszik, semmint arra, hogy a szeretet tárgya legyen. Az embertársaink iránti baráti kapcsolatok, valamint a barátságot meghatározó vonások az önmagukhoz való viszonyból erednek, vagyis a barátság tisztasága attól függ, mennyire vagyunk egyensúlyban önmagunkkal. Végső soron a barátság olyan erény, aminek a közösség a gyümölcse: leginkább az együttlétben fejeződik ki. Ennek során mindenki azt a ténykedést űzi, amit a legjobban szeret, például ivás, tornázás, vadászás, bölcselkedés. Ezért állítható, hogy az erkölcsileg fogyatékos emberek barátsága mindig rossz, az erkölcsileg szilárd emberek barátsága pedig mindig jó gyümölcsöket terem, mert mintegy lemintázzák munkban azt, amit egymásban kedvükre valónak látnak. Hogy valaki értékes baráti kapcsolatot tudjon kialakítani és fenntartani, ahhoz érzelmileg és emberileg felnőtté kell válnia. Goethe is megjegyzi önéletrajzában, hogy fiatal korában éretlenül gondolkodott a baráti szeretetről, s mindenkit, akivel bizalmasan beszélgetett, barátnak hitt. „Voltaképp csak az történt, hogy a szenvedélyes ifjak egymással szemben kitárulkoztak, és kimutatták tehetséges, de pallérozatlan szellemüket. Az effajta, valóban bizalmas kapcsolatot szeretetnek, igaz barátságnak vélték; jómagam is éppúgy áltattam magam ezzel mint a többiek, és ezt hosszú esztendők során sokféleképpen megsínylettem” (Költészet és valóság, Budapest, Magyar Helikon, 1965. 644. old.). A barátság emberi megközelítésénél tehát az eddigi kulcsszavak mellé — rokonszenv, arányosság, közösség, erény — a személyi érettséget kell helyeznünk. Olyan barátokra van szükségünk, akik hozzásegítenek minket ahhoz, hogy jobbik énünkhöz ragaszkodjunk, azaz hogy mindig a nemes elvekhez szabjuk gondolkodásunkat és magatartásunkat. A Szentírás teoretikus módon nem tárgyalja a barátság jelenségét, s filozófiai természetét sem mutatja be. Megelégszik azzal, hogy elemi emberi tapasztalatként beszéljen róla, s újraértelmezi a hit perspektívájában. Az ószövetségi iratok beszámolnak legendásan nagy barátságokról, pl. Dávid és Jonatán egymás iránti ragaszkodásáról. Egy-egy mondat kettejük viszonyáról: „Jonatán lelkében fölébredt a vonzalom Dávid lelke iránt, s Jonatán úgy megszerette, mint saját magát" (§ám 18,1). Jonatán temetésekor pedig Dávid így fejezi ki fájdalmát: „Barátságod több volt nekem az asszonyok szerelménél” (Óám 1,27). A bölcsességi könyvek barátságról írt sorai azt igazolják, hogy az ószövetségi ember is bírt azokkal a tapasztalatokkal, amelyekkel az antropológiai megközelítésben foglalkoztunk. „A barát mindig szeretetről tesz tanúságot, de szorult helyzetben testvérnek bizonyul” (Péld 17,17). „Az új barát új bor, de úgy élvezed, ha régi” (Sir 9,10). A legmélyebb és legköltőibb megfogalmazásokat Sirák fia könyvében olvashatjuk: „A hűséges barát erős támaszod, vagyont talál, aki ilyen barátra szert tesz. A hu barátnak egyszerűen nincsen ára, nincsen, ami vele fölérne értékben. Mint az élet balzsama, olyan a jó barát; akik az Urat félik, találhatnak ilyet. Aki az Urat féli, abból jó barát lesz, mert amilyen ő maga, olyan a barátja is” (Sir 6,14—17). A Biblia azonban reálisan szemléli a barátság problémakörét is: felfigyel a visszásságokra, hogy a gazdagnak mindig sok barátja van (Péld 14,20); a legnagyobb lelki fájdalomként kezeli azt, ha a barát cserbenhagyását megtapasztalja valaki (Jób 19,19); s felfigyeltet a bűn veszélyére is: alkalmasint gonosz tettre csábíthat a bizalmasság (MTörv 13,7—9). Ezen illúziómentes látásmód kettős módon tekint a barátságra: részint állítja, hogy az emberi élet legnagyobb öröme innét forrásozik; részint diagnosztizálja, hogy ez is törékeny, gyalósággal terhelt realitása az emberi életnek. Mindemellett a Szentírás meghökkentő módon Isten közeledését is barátságnak nevezi, s ez a felülről jövő bensőséges viszonyra felhívás új látószögbe helyezi az ember horizontális kapcsolatait is. Isten barátságot köt Ábrahámmal (Iz 41,8), a prófétákkal (Ám 3,7), Mózessel (ez különösen fontos mondat): „Az Úr szemtől szembe beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél” (Kiv 33,11). Tehát a Biblia azt nyilatkoztatja ki, hogy Isten egyre inkább beleszövődik, végül pedig beletestesül az emberiség történelmébe, (vö. Dictionnaire de la vie spirituelle, Paris, Cerf, 1983. 189
