Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - KÖRKÉP - Tomka Ferenc: A katolikus felnőttképzés Magyarországon
Feltűnő, hogy milyen pontosan fogalmazzák ezt meg az egyházi dokumentumok is: A felnőttek katekézise — mondja a Catechesi Tradendae — „a legnemesebb hitoktatási forma ... A keresztény közösség képtelen a (gyermek) katekézis huzamos végzésére, ha nem veszi körül a felnőttek cselekvésének (példájának) kedvező környezete ...” — „A katekézisnek tehát ahhoz, hogy hatékony lehessen, huzamosnak kell lennie. Hiábavalóvá válnék, ha a felnőttkor küszöbére érkező embert magára hagyná”, (C.Tr. 43. vö 24. 56—57. 67. DCG 35. 129.). — Azt kell mondanunk, hogy lelkipásztorkodásunk nem kis arányban még ezt a — pápai dokumentum szavaival — „hiábavalónak” nevezett katekézist végzi: az ifjúságot, felnőtteket magára hagyja, s így folyton újra elveszti a gyermekeket is, ha ifjúvá serdülnek. Másodszor: a felnőttképzés hiánya annyiban is összefügg a hitoktatott gyermek folyamatos elveszítésével, mert a szülők vallási képzettség híján természetesen nem fognak tudni válaszolni növekvő gyermekük egyre szaporodó és bonyolultabb vallási kérdéseire, s ez is sietteti azok hittől való elszakadását. 3. A teológiai oktatás egyensúlyhiánya A felnőttképzés „mostohagyermek” helyzetét tükrözi a teológiai oktatásban elfoglalt helye is. A hittudományi főiskolákon használt kateketikajegyzet idézi ugyan az egyházi dokumentumokat, amelyek szerint a felnőttek katekézise „ a katekézis legfőbb formája” (DCG 20), de ezzel az idézettel szemben a teológusok két szemeszterben tanulnak pedagógiát, két szemeszterben kateketikát (nem beszélve a hitoktatási gyakorlatokról) — s ez idő alatt a gyermekek hitoktatására készítjük fel őket; — a felnőttképzésről ill. a felnőttkorúakkal vajó foglalkozásról viszont alig van szó, s külön tárgy nem is foglalkozik e kérdéssel. — Úgy tűnik, hogy a fiatal papok, és a különböző teológiai kurzusokon hasonló tananyagbeosztással végzett világiak egy jelentős részének tudatában ténylegesen az él, hogy a lelkipásztorkodás legfőbb célja a gyermekek hitoktatása. S így újratermelődik a félreértés. — Nyilvánvaló, hogy a helyzet ilyen alakulásának megvannak nálunk a konkrét történelmi okai (az utolsó 40 évben). De most — a püspökkari döntés után — „itt az alkalmas idő”, hogy szóljunk e témáról, illetve helyreigazítsuk a szemléleti tévedést. II. II. A FELNŐTTKÉPZÉS SZÜKSÉGESSÉGE HAZÁNKBAN Miután megkíséreltük vázolni a katolikus felnőttképzés helyzetét, ezzel kapcsolatban szükségesnek látszik megemlíteni néhány tényt, amelyek sürgetően jelzik a felnőttképzés hazai szükségességét. Három szempontra szeretnénk utalni: 1. A felnőttek vallási képzetlenségére; 2. A növekvő vallási érdeklődésre; 3. A paphiányra, illetve ennek témánkba vágó következményeire. — Mindehhez csatlakozóan szólunk arról, hogy kik a felnőttképzés címzettjei. 1. A felnőttek vallási képzetlensége. Egy színtiszta katolikus község káplánja mondta el, hogy plébániáján még nagy létszámú hitoktatás folyik, de amikor a családról, házasságról beszélt a nagyobb gyerekeknek, s szeretett volna egy példás keresztény házaspárt meghívni, hogy ők szólaljanak meg a hittanon, az egész községben egyetlen ilyent sem talált. S ez nem egyedülálló eset. De vajon nem szükségszerű következménye ez a felnőttképzés hiányának? A felnőtteknek joguk és kötelességük ismerni hitüket. A lelkipásztorkodásnak pedig biztosítani kell a lehetőséget erre. Különösen aktuális ez a kérdés ma hazánkban, amikor egy olyan generáció nőtt fel, amely egyrészt igen kicsiny arányban részesült vallási képzésben, másrészt viszont kötelezően marxista-ateista oktatásban részesült óvodás kora óta, továbbá állandó ilyen irányú impulzusokat kap a tömegkommunikációs eszközökön keresztül. Hogyan várhatnánk, hogy az ún. nagykorú világi kereszténység felnőjön, hogy világi lelkipásztori hivatások, példaadó keresztény családok szülessenek, ha ennyi ellenkező ráhatás mellett nem képezzük a felnőtt világiakat, illetve az érdeklődőket? 166
