Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Korzenszky Richárd: Elveszíti-e az egyház a fiatal korosztályokat?
Lehet, hogy túlzó a megfogalmazás, de a látszat mindenképpen ez: mintha belterjesnek tűnnék az egyház az ifjúság számára. A világ problémái mintha elfutnának fölötte. Mintha azért küzdene az egyház, hogy megmaradjon a világban, s mintha kihalóban lenne a tudata, hogy mondanivalója, sőt: kézzelfogható adnivalója van a világ számára. Furcsa gettómentalitás érződik: mintha nem volna közöm, közünk ahhoz, amit az ún. „illetékesek”, a felelősök tesznek: az az ő dolguk, — mintha az egyesek nem volnának részei az egésznek. Azt tapasztalja a felnövekvő ember a hétköznapi gyakorlati életben, hogy a világot megváltoztató ereje nem a kereszténységnek van. A nagyhatalmak vezetőinek tárgyalásai döntik el a világ sorsát, háború és béke, föl- és leszerelés kérdéseiben politikai érdekek játszanak közre. A kereszténység pedig „írott malaszt", amely az ügyek intézésében bizonyos szint fölött már jelentőségét veszíti, vagy csak nevieg van jelen még néhány nyugat-európai — a közfelfogás szerint „konzervatív” — politikai párt elnevezésében, de már kevésbé a gyakorlatában. Szűkebb házunk táján pedig még sokfelé régi beidegződések, tudatalatti félelmek munkálnak, s nem használjuk fel a társadalmi cselekvés lehetőségeit. Mintha egyházunkból hiányozna az elkötelezettség. Talán nem járunk messze az igazságtól, mikor arra gondolunk, hogy Jézus az Isten országát emberközpontú cselekedetek sorozatának véghezvitele közben, sőt — ezek által hirdette meg. A mi elkötelezettégünk pedig jobbára templomi istentiszteleteink megtartására, megőrzésére irányul, bizonyos fajta tudásanyag továbbadására is ezen kívül, — de valami közben mintha elkallódna, feledésbe merülne: maga az ember, akinek az Isten igéje szól. Az ifjúság élő egyházat vár. Nem lemerevedett, megkövült Isten-házát ember nélkül, hanem emberek élő közösségét, akik között jelen van az Isten. Miközben a folytatáson, a jövőn töprengünk, könnyen elfelejtjük, hogy az Isten az, aki az embert megszólítja, nem pedig mi. Mi magunk csak közvetítői vagyunk az üzenetnek. Istennek pedig nem lehet más szándéka az egyházzal, mint hogy látható, hitelesen közvetítő jele legyen az Isten országának, az emberibb, a bőségesebb életnek. A remény helye kell, hogy legyen az egyház: az embereket a „halálból” az „életre” kell vezetni. Vagyis vissza kell szorítanunk a halál jeleit, hogy több helye legyen az életnek, s ezt most kell megtennünk. Most, még a fizikai halál előtt. Kell, hogy az életnek a jelei megéreztessék az emberekkel: az Isten valóban az élet Istene. Nem a halált akarja, hanem az értelmes, tehát örök élet ajándékát. Az Isten ügye — s így az egyházé is — mindig, mindenütt a konkrét élet ügye. Akkor vagyunk a reménység helye a fiatalok számára, ha az Isten megtapasztalható közöttünk. Az egyház alapvető feladata és hivatása, hogy ébren tartsa az Isten hírét az emberek között (vö. M. Zulehner: Das Gottesgerücht). Azt a hírt, hogy az élő Isten velünk van. Velünk az Isten, aki vágyódik az emberek után, s akinek irántunk való vágyakozása tükröződik a mi őutána való végtelen, kiapadhatatlan vágyakozásunkban. Az az Isten, aki már megkezdte velünk a megtapasztalható, éltető együttlétet a Názáreti Jézusban. Föl kellene tennünk a kérdést őszintén: vajon nem szenvedünk-e vészes „Isten-hiányban"? Miért vonzódnak a fiatalok minden iránt, ami titokzatos? Talán éppen azért nem tartanak velünk, mert nem találják meg nálunk, közöttünk azt az Istent, akinek már valahol nyomára bukkantak? Milyen Isten-képpel ismerkedhetnek meg a fiatalok a mi életünkön keresztül? (Ne tankönyveinkre, ne teológiánkra gondoljunk, hanem saját életünkre!) Egy olyan egyház, amely szenvedélyesen keresi az Istent, amelyik megtapasztalja az Istent, egy misztikus egyház áldás lenne az élet megbízható értelmét kereső fiatalok számára. Hogyan tudjuk elevenen, ébren tartani az Isten hírét az emberek, különösen a fiatalok között? Hogy velünk van-e az Isten (s ezáltal hiteles-e az Istent hirdető szavunk), attól függ, engedjük-e, hogy az Isten működjék bennünk, rajtunk keresztül. Az Isten nem szétválasztja az embereket, hanem összegyűjti, egybekapcsolja. Döntő, hogy életmódunkkal, azzal, amit egymásért, egymással teszünk, megsejthető lesz-e, hogy valóban az Isten a középpontja az egyház életének. Az egyház a velünk való 153
