Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 3. szám - Gerics József: "A két királyi apostol" (Szent István és Szent Henrik kapcsolata a 11-12. századi német és magyar hagyományban)
meg nem ígérte, hogy egész népével együtt felveszi a keresztény vallás alapjait és a kereszténység szentségét. Amikor azután ezt az ígéretet teljesítette, jócselekedeteket gyakorolva később is megmaradt kegyesnek Isten szolgálatában. Ezt Isten kegyelme halála után sírjánál történt csodajelekkel meggyőző bizonyítékként igazolta.” Annalista Saxo a szászok 1139-ig vezetett történetében szöveg szerint kb. ugyanezt írja, mégis az István sírjánál történt csodák hírének mellőzésével. Ezek a tudósítások szemmel láthatóan már egészen közel járnak a Breviárium megjegyzéséhez, amely pedig szoros, genetikus kapcsolatban áll a 12. század derekán írásba foglalt bambergi, helyi hagyománnyal. A bambergi tradícióról a Henrik 1146. évi szentté avatásával összefüggő források tudósítanak, mindenek előtt III. Jenő pápa levele, továbbá Henriknek 1146 körül készült életrajza. A pápa levele szerintőt a Henrik életének vizsgálatára kiküldött két bíboros tájékoztatta bambergi információk alapján „István királynak és Magyarországnak Isten segítségével általa (=Henrik által) történt megtérítéséről.” Henrik említett életrajza őt egyenesen Magyarország apostolaként magasztalja, és tevékenységét a birodalom szempontjából is méltatja. Freisingi Ottó előadásában Henrik „feleségül adván nőtestvérét, Gizellát a magyarok királyához, Istvánhoz mind őt, mind egész országát a hitre vezette ... Ezt az Istvánt szentként való tiszteletre tartják méltónak, mint hitük kezdetét a magyarok, akik eddig még megtartották a hitet.” Ottó műve nem tartalmaz új híranyagot abban a nyugati hagyományban, amely a magyarság konvertálására és Henrik állítólagos szerepére vonatkozik. Megjegyzésének érdekessége inkább az, hogy pontosan számot ad az ő felfogásától gondosan megkülönböztetett magyar álláspontról, hangoztatja István szentként való elismertségének magyarországi partikularitását, sőt kifejezi gyanúját a korabeli magyarság hitbeli állhatatossága iránt is. Az ő, Istvánnal szembeni, legalábbis tartózkodó magatartását és a magyarok hithűségére való gyanakvását erősen kiemeli Henrik említett korabeli bambergi életrajzának jóval méltánylóbb hangja István szentségének említésével és Henrik apostoltársaként való elismerésével. Ottó magatartását azonban kellően magyarázza a magyarok elleni, közismert elfogultsága. Előadásának a hagyomány fejlődése szempontjából nem nagy a jelentősége, inkább magyar ellenes beállítottságának egyik megnyilvánulásaként érdemel figyelmet: kendőzetlenül feltárja, adott esetben mennyire volt terhes politikai vonatkozásokkal egy-egy nép kereszténységre térítésének ábrázolása. A Breviárium híréhez vezető fejlődés tekintetében fontosabb Henrik életrajzának eljárása. A Vita ugyanis hőse tevékenységét az imperium szempontjából is értékeli, és a magyar népnek a szerinte Henrik által történt megtérítését nemcsak a kereszténységgel, hanem a birodalommal waló „egyesítésnek” is látja. Ez a beállítás sokféleképpen (akár spirituálisán vagy univerzalisztikusan is) értelmezhető. Az azonban a szövegösszefüggésből feltétlenül kitűnik, hogy itt a birodalom számára a cseh és burgund problémával azonos módon fontos kérdésnek állítólag Henrik által történt rendezését ítéli meg a szerző. Vizsgálódásunk részére az a leglényegesebb mozzanat, hogy az életrajz Henriknek, mint a birodalom uralkodójának tulajdonítja István és a magyar nép megkeresztelésében az oroszlánrészt. Ez természetesen legalább részben, időrendileg eleve is képtelenség. Henrik ugyanis csak 1002-ben, III. Ottó halála után lépett trónra, akkor, amikor István már király volt és régen keresztény. Ha tehát egyáltalán része volt István megkeresztelésében, akkor csak mint bajor hercegnek lehetett; és a neki tulajdonítható érdem — önmagában véve — akkor sem lett volna kisebb, ha idézett életrajzában, mint hercegnek írták volna javára. Henrik a birodalom uralkodójaként olyan szerepet kapott, amelynek császár számára merőben kronológiai lehetősége is csak az Ottók korában volt meg. A bambergi életrajz Henrik hagyományából tiszteletteljesen olyasmit pótolt, amit Henriktől elkeseredetten kért számon 1008-ban mártírhalált vallott rokona, Querfurti Bruno: a pogányok közti misszió folytatását, pontosabban a kereszténységtől a régi kultuszhoz visszatért liutizoknak a velük történt szövetkezés helyett Vitéz Boleszláv lengyel királlyal együttműködve, fegyverrel megvalósítandó rekatolizálását. Henriket szentként magasztaló életrajznak mindenképpen el kellett tekintenie 133
