Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)

1988 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Széll Margit: Mária védelmében

III. Mária és a Szentlélek kapcsolatának bensőséges hitéről meglepő adattal szolgál Joan Arnold, amerikai teológusnő (Maria — Gottesmutterschaft und Frau, Concilium 1976/1). Diasban (Dominika közt.) egy olyan Szentlélek-körmenetnek lehetett tanúja, melynek élén ékes Mária-szobrot vittek. A papságtól megtudta, hogy az ottani híveknek már kezdettől fogva — a lényegre mutató hithirdetések nyomán — Máriában mutatják be a Szentlelket. Ennek a szimbolikus „azonosításnak” a rendkívüli értéke az, hogy megváltásunk főigazságainak összefüggéseire mutat rá (míg a szokásos képek: tűz, szélvihar, galamb a Lélek hatásának egy-egy vonását jelzik).

Már a teremtéstörténet első mondatában is megtaláljuk az isteni Lélek anyai-vigasz- taló-védő működését: „Isten Lelke lebegett a vizek felett” (1,1b). — Korabeli szemléletben ez annyit jelent, hogy a teremtő Lélek olyan gondossággal hozza létbe a világot — amint az anyamadár óvja teste melegével kicsinyeit. A Lélek és az isteni vigasztalás nyomát még számos helyen megtaláljuk. Itt csak a babiloni fogságban támadt nagy prófétára utalunk (mivel nevét titokban tartja, csak Másodizajásnak nevezhetjük) aki a közvetlen szabadulás reményén túlmutatva (amit Kürosz perzsa királytól vártak), az igazi Vigasztalóról, a szabadító Messiásról beszél, aki a Népek Világossága (vö. Lumen gentium enciklika kezdő szavait; Iz 40—55. fej.). Majd tolmácsolja Isten szavait: Ne félj, megváltalak, neveden szólítalak, az enyém vagy. Ne félj, mert veled vagyok! (Iz 43, lb.5a). A kiválasztott népnek adott kijelentések az emberiség örök vágyát a Vigasztalóra, a személyes Istenben teljesítik be. — Ám az isteni Vigasztaló közénk jött, hogy isteni közvetítőnk, védelmezőnk legyen (parakle- tosz), amint a János levélben olvassuk: „Szószólónk és Vigasztalónk van az Atyánál, Jézus Krisztus, az Igaz (1Jn 2,1). — Amikor pedig Jézusnak távoznia kell a földről, ezt

mondja:

.......én más Vigasztalót adok nektek: az Igazság Lelkét, aki mindörökre

v

eletek marad . . . S a Vigasztaló, a Szentlélek majd megtanít benneteket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek” (Jn 14,26).

Üdvtörténetünk során elsőként Mária „tanulta meg” a Lélek Igazságát, amikor erejével átjárta — és erről tanúskodott egész életében. Rejtetten, mégis erőt adó támogatással volt jelen az egyház születésénél, és biztos reménységben várakozva tartotta össze az apostolokat, így „együtt maradtak az asszonyokkal és Máriával és egy szívvel lélekkel imádkoztak. Míg egyszercsak szétoszló tüzes nyelvek lobbantak fel előttük és leereszkedtek mindnyájukra” (ApCsel 1,14; 2,1—4). A Lélek tehát most egyénenként világosítja fel őket Krisztus igazságáról, és erőt ad nekik, hogy tanúi — ha kell, vértanúi — legyenek a világ minden táján.

Mindannyiunk menedéke. Amint az édesanya bátorítja sötétben rettegő gyermekét, úgy erősít, készít fel minket is Mária az örök élet világosságára „most és halálunk óráján". A csínytevő gyermek félve a büntetéstől, anyjához menekül, az pedig beláttatja vele tette helytelenségét, és egyengeti az utat az igazságos atya felé. Ugyanilyen bizalommal vonzódnak a bűnösök Máriához, az emberi teremtményhez, aki közbenjár, Fiának ajánlja gyermekeit. Minket pedig figyelmeztet: „Tegyétek meg, amit mond!” (Lk 2,5)

összefoglalva. A kitűzött szempontunkat, a Mária-év célját jól megvalósítjuk akkor, ha magunkban is, másokkal is végig elmélkedjük és tisztázzuk azokat a nagy összefüggéseket, amik — 1. a kezdettől lelkűnkbe rejtett anyaigény — 2. ennek megszemélyesült beteljesítője: Mária, az egyház anyja — 3. valamint a Szentlélek kegyelmi ereje között fennállnak. így teszünk eleget 1987. Pünkösd vigiliáján kapott pápai buzdításnak:

Újítsuk fel magunkban Mária üdvösségtörténeti küldetését. Tárjuk fel a Szentlélek, mint Vigasztaló, és Mária, a vigasztaló-szószóló Anyánk közötti belső kapcsolatot. Ezzel rátalálunk üdvösségünk alapmisztériumára: „Amint ugyanis Jézus anyja a mennyben — testében már megdicsőülten — mintaképe és kezdete annak az egyháznak, melynek az eljövendő világkorszakban kell beteljesednie —, úgy ezen a földön a biztos remény és vigasztalás jeleként világít Isten zarándok népe élén, addig, amíg el nem jön az Úr napja” (Lumen gentium 68.).

104