Teológia - Hittudományi Folyóirat 22. (1988)
1988 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Bűnbánat és Eucharisztia
kapcsolatot kifejezze. A gyónási parancs nem vonja kétségbe az egyéni bánat értékét, hanem csak ragaszkodik a Krisztustól kapott tanításhoz, hogy a feloldozás, mint a közösségbe való visszafogadás, a teljes kiengesztelődés eszköze legyen. Ezért például, ha valakinek hosszú időn át nem volna alkalma a bűnbánat szentségéhez járulni, akkor alkalomadtán áldozhat az egyéni bánat felindításával is, de abban benne kell lennie a szándéknak, hogy amikor lehetősége akad, a gyónását is elvégzi. Ez nem valamilyen erőltetett „bürokrácia”, hanem a kegyelmi rend természetének a követelménye. A kegyelmet nemcsak individuálisan kell értelmezni, mint Isten és az ember kapcsolatát, hanem a maga közösségi teljességében. Az egyén úgy válik a kegyelem részesévé, hogy tagja lesz Krisztus misztikus testének, amelyet a Szentlélek éltet. Az ilyen élő szervezetnek megvan a maga struktúrája, s abba beletartozik a lelki hatalom látható gyakorlása és az engedelmesség is. Az Eucharisztia pedig kimondottan közösségi szentség: mint asztal közösség kifejezi az egyház egységét Krisztusban és a szeretet összefogó hatását. Krisztus az Eucharisztia szerzésénél kimondottan a „szövetség vérét” emlegette, ezért az egyes hívő úgy járul az Úr asztalához, mint Isten új népének tagja. Az ilyen kegyelmi közösségbe való beletartozásnak pedig megvannak a látható követelményei is. Érdemes kitérni arra, hogy a II. Vatikáni zsinat milyen átfogó képet adott az Eucharisztiáról: „Krisztus azt akarta, hogy a keresztáldozat évszázadokon át az ő eljöveteléig jelenlevő valóság legyen. Ezért az egyházra bízta halálának és feltámadásának emlékezetét, az irgalom szentségét, az egység jelét, a szeretet kötelékét mint húsvéti lakomát, amelyben Krisztust fogadjuk szívünkbe, lelkünk megtelik kegyelemmel és megkapjuk a jövő dicsőség zálogát.” Tehát itt is az tűnik ki, amiről a hagyományban soha nem volt kétség, hogy ti. Krisztus az egyházra hagyta az Eucharisztiát, nem pedig a hívők egyéni tetszésére. Az ünneplés es a vétel feltételeit, formáit az egyháznak hivatalosan rendeznie kell. Az Úr asztalát nem egyszerűen jámbor emberek vagy Istent kereső egyének veszik körül, hanem az élő, látható egyház, amely kifelé is tanúskodni akar a megváltás valóságáról. Az egyháznak joga van azt is részletezni, hogy az egyes hívő hogyan valósítsa meg a szentpáli felhívást önmaga megvizsgálásáról, mielőtt ebből a kenyérből eszik. Viszont a jogi előírásoknak és követelményeknek nem szabad odáig menni, hogy elhomályosuljon az „irgalom szentségének” mivolta. A zsinat felújította ezt a kifejezést, mert az egyházi élet belső reformja csak abból a hitből fakadhat, hogy Isten Jézus Krisztusban irgalommal fordult az ember felé. Az Eucharisztia fogható bizonyítéka a Jn 3,16-nak: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” Az elmondottak alapján két lelkipásztori kérdést világíthatunk meg. Az egyik az, hogy milyen szerepe van a mise elején a közös bűnbánatnak. A válasz az „irgalom szentségéből” adódik. Olyan találkozásra készülünk, ahol egészen ünnepélyesen megéljük Isten irgalmának kinyilatkoztatását, s ahol végig kell nézni magunkon, hogy rajtunk van-e a menyegzős köntös. Az itt végbemenő általános bűnvallomást és a feloldozást nem lehet a búnbánat szentsége kiterjesztésének venni. Ez inkább olyan szentelmény, amely az Eucharisztia méltó megünnepléséhez tartozik. Valahogy úgy, mint a lábmosás az utolsó vacsora előtt. Arra való, hogy eltörölje a bocsánatos bűnöket és figyelmeztessen a misztérium nagyságára. A másik kérdés konkrétan a hatvanas években vetődik fel: Lehet-e gyermekeket elsőáldozáshoz vinni gyónás nélkül? A kérdéshez hozzászóltak teológusok, katekéták és nevelők. Angliában a gyakorlatot a birmingheni és a roermondi püspök kísérletképpen be is vezette. A megokolás általában az volt, hogy 7-8 éves gyermeknek nincs igazi bűne, tehát fölösleges a gyónás. Figyelmét inkább az élet Kenyerére kell irányítani. A Vatikán válasza mégis negatív volt. Nem azért, mintha feltételezte volna, hogy az ilyen gyermekek már súlyosan vétkezhetnek és szükségük van a gyónásra, hanem azért, mert a szentségeket nem akarta kiszakítani az egyház életének egészéből. Láttuk, hogy a keresztség a megtérést, a metanoiát, az életnek a természetfeletti célra való irányítását fejezi ki. De, ahol gyermeket keresztelnek, ott a megtérés még nem tudatosul. Egy hétéves gyermeknek már megvannak a maga gyarlóságai, rendetlen hajlamai, azért képes „megtérésre” is. így az Eucharisztiára 5
