Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Szolgáló szeretet
Vasadi Péter SZOLGÁLÓ SZERETET Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy János evangélista első levele — Pál apostol kifejezetten költemény-jellegű szeretethimnusza után — a prózában megírt második szeretethimnusz. A „szíve” (a 4,7—21 -ig írott sorok) valósággal fölizzik az egyébként is roppant világosan, költői ösztönösséggel megírt levélben. Költői ösztönösségen persze — sohasem, itt sem — díszítést, gondolati cirádák kedvelését értjük, hanem a tapasztalat mélyét és a (szent) ismeret magasát egyszerre, sűrítve kijelentő logikát. A levél ezért tömör stílusú, és a benne megnyilatkozó gondolkodásmódra nem a fejlődés jellemző, hanem a kifejlés; a gondolatok nem átadják egymásnak a növekvő világosságot, hanem megszülik egymást. Ez az organikus gondolkodásmód, a szentekre jellemző: nem gondolkodnak, hanem testestül-lelkestül ők maguk válnak gondolattá. Ami szükséges is ahhoz, hogy cáfolhatatlan bizonyító erővel hangozzék el az imént említett főrész utolsó mondata a jánosi levélben: „Aki szereti Istent, szeresse testvérét is” (4,21). De am íg az evangélista eljut eddig! ó, aki a többi apostollal együtt a „saját szemével látta” és „kezével” tapintotta” az élet Igéjét, Jézus Krisztust, az Atyával közösségben élt, mivel abban élt a Fiú is, akit látott és hallott. Hogy is mondhatna mást e közösség tagjaként, mint, hogy a Szeretet minden? Ami meggátolja a szeretet működését, vagyis kívül rekeszt a közösségben — amely „Isten világosságától” van bevilágítva, amelyben Isten világít — az a bűn. A bűn sötétséget teremt a lélekben, kioltja benne Isten világosságát. Aki azt mondja, hogy sötétként a világossággal egy közösségben él, az hazug. De talán még hazugabb az, aki azt állítja, hogy ő maga csupa világosság, vagyis nincs bűne. Nem az teszi az embert világossá, hogy a bűnét elkeni s bűntelennek mondja magát, hanem ha a bűnét bevallja. Mert aki bűnös, Isten bocsánatát kéri s ezzel elismeri, hogy benne Isten a világosság s nem önmaga, és hogy hisz is ebben a világosságban. Miért kezdi ennyire elölről az evangélista? Mert tudja, hová kell eljutnia: az istenszeretetből eredő testvérszeretetig, tehát a gyökerektől a termésig. Meggyőződése igazában oly erős, hogy fölszólító módban fog beszélni: nem azt mondja, hogy aki Istent szereti, az szereti vagy szeretheti testvérét, hanem hogy szeresse testvérét. Az evangélistában lelki láncreakció indul el, kiiktathatatlan láncszemekkel: az a tény, hogy ő látta és tapintotta az Ige testét, abba a parancsba torkollik, ami a hit bizonyosságából is következik — szeretni nem lehet, hanem kell. Minden másfajta viszony az Atyához vagy a testvérhez hamis. A szereteteket nem lehet egymással szemben kijátszani. Aki nem szereti Istent, hogyan szeretheti testévérét, holott személyessége velejében, Istenben testvére a testvérének? Aki nem szereti a testvérét, hogyan szeretheti Istent, aki maga a Szeretet? Hogyan kötődhet a bűn okozta sötétség a világossághoz? Ki hiszi el a sötétségnek, hogy tulajdonképpen a világosságot szereti? Az evangélista azért kezdi ennyire az elején, mert nagyon jól tudja, hogy se Istent, se embert nem lehet csak úgy hipp-hopp szeretni! Hogy a szeretet, mint külső-belső akció, mint a lelki-kegyelmi energiák megszakíthatatlan működése alépítményt követel, testi-lelki-szellemi megalapozottságot. Kudarcokon és elfuserált kezdeményeken kell átvergődnie annak, aki akar szeretni, a visszautasítások, a gáncsok, a megaláztatások sorozatát kell kihevernie, nem ismerve végül más létmegőrző kulcsmondatot ennél: kell szeretni. Ki is mondja egyhelyütt az evangélista: „Aki nem szeret, az halálban marad.” (3,14) Azért kezdi ennyire az elején, mert meg akarja mutatni, melyek azok a szándékok és hatások, amelyek megölik a szeretetet, az Isten- s testvérszeretet egyaránt. A bűn nemcsak egy vagy több eset az ember életében, hanem a szeretetlenség foglalata, a tagadás hihetetlenül változatos mozaik-rendje, amely sohasem mutatja meg magát egészen, nehogy idő előtt lelepleződjék, csak egyik-másik kockáját villantja elő. Lappang az életünkben és életünk körül, virulens módon lappang, 230
