Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 4. szám - KÖRKÉP - Vasadi Péter: Szolgáló szeretet

váratlanul föltűnik, majd visszahúzódik. Úgy tesz, mintha jelentéktelenség volna, amit nyugodtan el lehet hanyagolni, egy kis folt, egy kis rendetlenség, egy rövid mellékvágány. Sohasem az, még ha jelentéktelennek látszik is. Mindig kész arra, hogy rohamosan szétfusson, mint az égő olaj. Teljes, leplezetlen, förtelmes valóságában akkor mutatkozik meg, amikor az ember — elrontott, eltérített, meghasadt életében — már föladta magát, testben-lélekben elhanyatlott. Akkor föltornyosul és nagynak látszik. Legnyomorultabb tette a bűnnek épp ez az utóbbi. Mert valójában sohasem nagy és sohasem elpuszíthatatlan, mindig él, mimikri és közönséges. Mindig látszat, mindig hamis arányokkal „dolgozik”, de a megrontás fő atya-mestere. Az evangélista azt sugallja, ne vele törődjetek, hanem Istennel: „Tartsátok meg Isten parancsait!” Ne az ajánlást, ne a tanácsait, ne a ti isten-szimpátiátokat, hanem az ő parancsait, melyeknek nyomában világosság már ragyog” (2,8—9). És: „Parancsai nem nehezek. Minden ugyanis, ami Istentől született győz a világon” (5,4).

A bűn — végső soron — a hazugság. Arra törekszik, hogy a testet kívánságával, a szemeket a világot fölfalni vágyó éhségével, az életet esztelen kevélységével rontsa meg. „Ki a hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Messiás?” (2,22) Jézus, aki a hazugsággal szemben az Igazság, a pusztulással szemben az élet, az összegubanco- lódással szemben az Út. Aki nemcsak Fiú, hanem Tanító is, nemcsak Áldozat, hanem Tanú is, nemcsak Isten, hanem Ember is. Nemcsak a jó és a rossz ütközőpontja, hanem kozmikus választóvonala is. Abszolút bizonyítási alap, ráhelyezve minden és mindenki elárulja magát, fölfedi rejtett betegségeit és anyaghibáit, kimutatja igazi arányait, elfelejt hazudni. Krisztus mérleg és kapu. Szerszám és recept. Szabadság és a lélek „műszaki paramétere”. Hangos eligazítás és mélységes csönd. Horoszkóp és iránytű. Törvény és kegyelem. Jövő és atmoszféra. Egyetlen és a Három Egyike. „Akiben a Fiú van, annak van élete; akiben nincs az Isten Fia, annak nincs élete” (5,12). Akinek nincs élet az életében, az nem szeret. Ahhoz, hogy az ember szerethessen, Krisztusba kell ojtódnia, még akkor is, ha másnak mondja azt, ami krisztusi. Benne kell növekednie, bárminek nevezze is őt, benne kell megnőnie, megérnie. A testvérszeretet ennek a műnek a kisugárzása.

Azt írja az evangélista: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van” (4,7). Milyen ez az isteni szeretet az emberben? A kortársainkban, mi bennünk? Krisztusi, a magunké mégis. Belőle ránk lehet ismerni, de a döntő elemében — Krisztusra is. „Aki hisz Isten Fiában”, abban fokozatosan kiformálódik a hiteles Krisztus-kép, s elkerülni se tudja, hogy ne úgy szeressen, mint ő. Helyesebben, ne úgy akarjon szeretni, mint ő. És ha sohasem lesz képes mégsem úgy szeretni, mint Krisztus, sikerületlen, vissza-visszacsúszó szeretetében is őt követi. Ha mindvégig követi, meg fog érkezni az Úr szeretetébe. Akkor pedig ez a szeretet fog benne szeretni, minden kudarcot fölülmúlva, istenien és örökké. Ezért nem a szeretet győzelme vagy veresége számít az emberben, hanem a hűség. Az, hogy ne tágítson a kútfőtől. Ne ejtse kétségbe saját alkalmatlansága, de ne is ajnározza azt. Ne gondolja, hogy ez magasugróverseny, mégis tartsa magát tréningben. Ne lihegjen a győzelem után, de fusson „neki”; szedje össze az erejét s koncentráljon erősen, lankadatlanul. Ha Krisztus Isten fia, és „Szeretet az Isten” (4,16), akkor a Fiú is szeretet. És ha a Fiú szeretet, akkor szeretetté lesz az is, aki alázatos gyötrelmeiben hozzá köti magát a kereszthez, mint Pascal tette.

Nem biztos, hogy azt kell éreznem. jé, most szeretek! Mert ha most csakugyan szeretek, akkor mit csináltam előtte, és mit fogok csinálni utána? Lehet, hogy semmit sem kell éreznem. Elég, ha akarom, ami velem történik, és tudom, hogy mit akarok: a szeretetet. Krisztus szeretetét. S mindjárt rájövök, hogy tulajdonképpen nem is én akarom ezt vele, hanem ő akarja velem: „Nem ti választottatok engem, hanem én titeket. . Elég, ha vagyok, ha iránta vagyok és neki vagyok. Iránta, mert ő isteni égtáj, és neki, vagyis arccal feléje. Mégsem fordítok így hátat a világnak, hisz a világ teljes lényege ott áll mögötte, mint valami absztrahált juhnyáj, amely csendben várakozik, sebesült, néha nagyon vérzik, de elpusztíthatatlan. Krisztussal jól lehet szeretni a világot és önmagunkat is: vagyis egyiket sem teljes egészében. Aki Krisztust szereti, az vele gyűjt, s ebből az irgalmatlan tékozlásból kimenekíti a világ valódi javait,

231