Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A mi Istenünk

félelemérzés — nehogy „bigottnak” tűnjék, — és még sok minden más játszhat itt közre. Mégis, Istenről kellő időben és megfelelő módon szólnia kell az embernek. Felmerül azonban a jogos kérdés: de hogyan? Milyennek tartsuk is, hogyan nevez- zük-szólítsuk a „mi Istenünket?”

Arra már alig kell szót vesztegetnünk, hogy Isten nem azonos a világmindenséggel. A panteizmus ma már hívő és ateista előtt idegenül hat. Arra is egyre inkább rájöttünk, hogy a világ nem olyan nyílt Isten felé, hogy abban szinte minden pillanatban Isten közvetlen közbelépését kellene felfedeznünk. Hittel valljuk ugyan, hogy a mi Istenünk „gondviselő” és „fenntartó”, de azt is elismerjük, hogy Isten nem az a „szerelő”, aki ott áll gépe mellett, hogy itt is, ott is meghúzzon egy csavart, hogy kijavítsa az üzemi hibákat. A Teremtő nagyságát nem fokozzuk azzal, hogy unos- untalan a „deus ex machina” jelentkezését várjuk. Isten továbbá nem ismereteink és tudományunk „hézagpótlója”, nem is oly munkahipotézis, mely a még ismeretlen erők működését magyarázza. A Szentírás Isten kinyilatkoztatott üzenetében üdvösségünk igazságaira és útjára mutat rá, nem pedig csillagászokká vagy bármiféle szaktudóssá kíván tenni. Mi tagadás, keserves küzdelembe került, míg végre önmagunkat meggyőztük minderről, míg magunk mögött hagytuk a gyermeki, sőt olykor babonás gondolkodásmódot. A vulgáris kereszténység még ma is az ateizmus rémét látja az ilyen gondolatok nyomán kísérteni. Pedig egyáltalán nem új, még kevésbé „istenellenes" tanítással állunk itt szemben. Egyrészt már a természetes tapasztalás is feltárja, hogy Isten nem „egy darab világ”, következésképp nem tartozik „világképünkbe”, másrészt az I. Vatikáni zsinat már több mint egy évszázada megfogalmazta, hogy Isten minden világ-valóságnál mérhetetlenül több, kimondhatatlanul ma- gasztosabb, transzcendens valóság. Deus semper maior. . .

Hogy milyen is a mi Istenünk, — erre lehet mély és árnyalt választ adni. S a válasz nemcsak emberi elképzeléseket tükröz, nem „légből kapott", hiszen Isten tanító, kinyilatkoztató szavára épít. Mégis, az ilyen őszinte, egyszerűen megfogalmazott kérdésre hasonló őszinteséggel azt is válaszolhatjuk: Nem tudjuk. A képek és elképzelések, melyek őróla adnak hírt, nagyon is emberhez illőek, képesek is megsejtetni valamit az igazságból. De ha őszinte „vallomást" akarunk tenni, akkor csak ennyit mondunk: Isten „az egészen más", a mindennél nagyobb, a felfoghatatlan valóság.

Nem új, amit mondunk, legfeljebb a minden áron „tudni" kívánók számára hangzik újszerűén. Már a III. században így irt erről Novatianus: „Istenről az emberi szellem nem képes hozzá illően és megfelelően gondolkodni. Sem arról, hogy mi ő, sem arról, hogy milyen hatalmas. Semmiféle emberi beszéd nem képes az ő méltóságához illő szavakat találni. . ., mivel soha nem tudjuk őt oly nagynak elgondolni, mint amilyen valóban. Bármit is mondunk róla, hozzámérve kisebb mint ő. Kissé megéreztethetjük ugyan nagyságát a hallgatásban, de azt, hogy mi és milyen is ő, szavakkal soha nem leszünk képesek kifejezni. Nevezzed bár őt fénynek, inkább egy teremtett valóságról szólsz, mint őt nevezted meg s nem mondtad ki így nevét. Nevezzed bár erőnek, inkább hatalmát jelzed, mint Öt magát. Mondjad bár fenségnek, inkább a felé forduló köteles tiszteletet említed, mint őt tárod az emberek elé. De minek is folytassam?. . . Akárhogyan is szólsz őróla, csak egy-egy megnyilatkozását idézheted, csak valamit említesz vele kapcsolatban, nem pedig őt magát ismered és ismerteted meg" (PL 3,889—91).

A nagy hittudósok régen is, ma is vallják: Istent egészen „befogni", fogalmaink börtönébe zárni, — erre soha nem leszünk képesek. A nagy tudósok és szentek — egy Aranyszájú Szent János, Szent Ágoston és még igen sokan mások — jól látták és mélyen át is érezték ezt az igazságot. S ez voltaképp nem is lehet másképp: Isten az ember számára egzisztenciális alapfogalom, mivel „benne élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28).

Hitünk, teológiánk számára Isten felfoghatatlansága, megnevezhetetlensége, ki- mondhatatlansága, „mindig nagyobb" volta nem rejtegetni és szégyellni való dolog, — sokkal inkább gazdagság, aranyfedezet. Oly gazdagság, melyet értelmetlen és bűnös dolog lenne feláldoznunk bármely emberi bölcsességből eredő szóért (vő.

87