Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: A mi Istenünk
hanem olyan tételeket, amelyek földi, nacionalista vagy szektás igényeiket elégítik ki. Még nagyobb baj az, hogy az ilyen egyoldalú és szenvedélyes magatartást mindig lehet a hagyománnyal is szembesíteni. Az iszlám mint vallás most éli meg egyszerre a modern szellemi irányokkal, a technikai haladással, az individualizmussal és a nacionalizmussal való találkozást. Előtérben nem a hit terjesztése áll, mint a középkorban, hanem hagyományaik megvédése. Ebben sokak számára a „szent háború” is új értelmezést kapott. Csak kívánni lehet, hogy a vallások közötti szellemi kapcsolat náluk is segítse a mélyen isteninek és mélyen emberinek elmélyülő általános felismerését. Szennay András A Ml ISTENÜNK Nehéz Istenről szólni Isten nemcsak komoly, de egyben mindig nehéz „téma”. Ha őróla beszél az ember, akkor nincs helye sem ingerült elutasításnak, sem érzelmi túlfűtöttségnek. Mindkét magatartás általában gyanút keltő, mert nélkülözi a szükséges objektivitást, higgadtságot. Istenről mindig nehéz volt helyesen szólni. így van ez ma is. Nehéz róla időben és térben távoleső kultúrák, hagyományok nyelvén beszélni, de nehéz, sőt helytelen vállalkozás lenne az is, ha a róla szóló kijelentéseink során kizárólagosan egy-egy bölcseleti iskolának terminológiáját alkalmaznánk. A hívő ember számára természetes, hogy a kinyilatkoztatásból merítse a helyes és élettel gazdag „istenfogalmat". Viszont azt sem feledhetjük, hogy a kinyilatkoztatás régmúlt idők sémita nyelvezetében, képeiben, majd a görög gondolkodás, fogalmak közvetítésével került a Szentírásban emberközelbe, épp ezért a benne fellelhető, elénk táruló istenkép, istenfogalom sajátos módon „lefordítandó" a mai ember, a mai kultúrák nyelvére. Kétségtelen, hogy leghitelesebben és legpontosabban maga Isten szólt önmagáról. Azt is valljuk, hogy örökérvényű, amit önmagáról kinyilatkoztatott. Ha azonban élő hittel kívánunk a „mi Istenünk" felé fordulni, ha erről az Istenről, istenhitről másoknak is hírt akarunk adni, akkor a szavak „mögé" tekintve fel kell tárnunk az általuk kifejezett tartalmat is. Viszont ezt a tartalmat csakis szavakkal feltárni — hiánytalanul és teljességgel — soha nem leszünk képesek. Minden Istenről kimondott szó csakis akkor lesz meggyőző erővel telített, ha tanúsításunk egyben tanúságtétellé is válik. A szellemileg kevéssé pallérozott, kevéssé képzett embert talán „le lehet rohanni", meg lehet zavarni logikus érvekkel, tetszetős fogalmazással, esetleg valamiféle érthetetlen „tolvajnyelv" fitogtatásával. Mindezek nyomán azonban valódi istenhit aligha fog támadni mindaddig, amíg a szavak aranyfedezete nem a szeretetnek kiáradása, a szeretet tettei lesznek. Nem feledhetjük azt sem, hogy századunk utolsó harmadának embere szkeptiku- sabb, mint ősei voltak. Ezért is nehéz előtte — még ha hívőnek is vallja magát — Istenről szólni. E körülmény azonban nem jelenthet felmentést, sőt, annál inkább kötelességünk, hogy ma is szóljunk — és helyesen szóljunk Istenről. Szólnunk kell az istenhitről és nem hunyhatunk szemet e hit elutasítóinak gyarapodását látva. Istenhívők és ateisták számára — ilyen vagy olyan előjellel — változatlanul „nagy ügyről" van itt szó. Természetesen nem vehetjük hallatlanra a bölcs mondást: Istenről mélyebb szó, jobb beszéd a hallgatás. Róla szólni — merész vállalkozás. Mert hát „Ki olyan, mint az Isten?" — és éppen ezért: ki tud helyesen szólni az „egészen másról", az abszolút létezőről? Arról, „aki van", aki „velünk van" ... És van-e egyáltalán szükségünk emberi erőfeszítésre, emberi bölcsességre? Hát nem maga az Isten szólott önmagáról a teremtésben, majd kinyilatkoztató szavában, végül a közénk jött Ige, saját Fia által? Éppen ezért Isten után kérdezve ne saját szavaink válaszára várjunk, hanem halljuk meg mindazt, amit Isten mondott önmagáról. 85
