Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A Szentháromság az életünkben
ez a gondoskodás számára kijelöl. Mindenét az Atyától kapta, s ahogy az örök Szentháromságban mindenét egészen visszaadja az Atyának, úgy adja oda neki a megtestesülésben kapott földi életet is, engedelmesen a halálig. Mi mindnyájan a Fiún keresztül kapunk helyet a Szentháromságban. ,,Filii in Filio" — a Fiúban válunk gyermekeivé a mennyei Atyának, hiszen általa, az ő testvéreként részesültünk a fogadott fiúság kegyelmében. ,,A fogadott fiúság lelkét kaptátok, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atya! Maga a Lélek tesz tanúságot lelkűnkben, hogy Isten fiai vagyunk". (Róm 8,16). Emberi életünkben is ilyen sorrendben éljük meg a szeretet két formáját. Először, születésünktől, passzív befogadói vagyunk a reánk irányuló szeretetnek: kapjuk a szeretetet (s vele az életünket) szüléinktől. A kocka később fordul meg: mi magunk is adni kezdünk, először visszaadni szüléinknek, hálás viszontszeretettel. Aztán — immár spontán kezdeményezéssel — adni másoknak, barátságban, szerelemben, majd szülőként mi adunk gyermekeinknek a magunk szeretetéből. Krisztusban ismerjük meg Isten szeretetének misztériumát. Megtanít arra, hogy az Atyától kapjuk mindenünket. A teremtésben tőle kapjuk a világot, a megváltásban a Fiút, s a feltámadás után kettejüktől a Lelket, hogy a végső egyesülés felé kísérjen és irányítson mindnyájunkat. A keresztségben Isten gyermekévé leszünk, és így belekapcsolódhatunk mi is a szentháromságos szeretet „ökonomikus", eget-földet átjáró áramlásába. A szeretet azonban nem maradhat egyoldalú, lezárt. A keresztény ember, aki Krisztuson át „felismerte Isten ajándékát", maga is részese lesz a szeretet körforgásának. Adja magát az Atyának, Jézussal együtt vállalt és Krisztusba vetett hitében, hálájában, örömében. Elmélkedésében és imádságában Máriához hasonlóan „szívében forgatja" azokat a „nagy" dolgokat, amiket vele müveit a Hatalmas. De Jézushoz hasonlóan és az ő kívánsága szerint adja magát a többi embernek is, az ő korlátot nem ismerő lendületével és tágasságával. A keresztény nem önmagának él, hanem másoknak és másokért, önfeláldozóan és önfeledten, a Jézustól tanult isteni szeretet lelkületével. Atya és Fiú egymásnak adottsága a Lélekben személyesül meg. Ő az összekötő kapocs és az egység ujjongása a mennyei Atya és a megtestesült Fiú között is. A Lélek „árnyékolja" be Máriát az angyali üdvözletkor, a Lélekben ujjong föl Jézus az Atyához imádkozva, s „lelkét kilehelve" hal meg a kereszten. A Lélek a Szentháromságban az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének ujjongó öröme, és — ha lehet Istenben változásról beszélni — ennek a szeretetnek folytonos „fokozódása", de egyben „fokozója" is. Erre az utóbbi „feladatra" Istenben valójában nincs szükség — szeretetük örök és teljes. Ha szabad továbbra is antropo- morf képekkel élnünk — a Léleknek akkor „támad igazán feladata", amikor a Szent- háromságon kívül létrehozzák az embert, azért, hogy belekapcsolódjék ebbe a sze- retetközösségbe. A Szeretet Lelke hidalja át az Atyának és a Fiúnak a megtestesüléskor önként vállalt távolságát, Jézus elhagyatottságát, a bűnösök közé soroltatását. S a feltámadt Krisztus a Lelket árasztja ki az egyházra s azon keresztül az emberiségre, hogy mindenkit belevonjon Isten szeretetébe. Ennek a hatalmas, kozmikus, mégis szívig hatoló vonzásnak örvénylésében él az egyház, a „Lelkes" embereknek ez a közössége, amely a Lélek intézményes jelenlétét s váratlanul feltörő karizmáit egyaránt a magáénak vallja. Ennek az örök szeretetnek meghívottjaként élünk mindnyájan. Akit megérintett ez a szeretet, aki Krisztus testvéreként csatlakozik Isten családjának közösségéhez, az igyekszik átengedni az irányítást a Léleknek a saját életében is. Az üdvösségtörténet perspektívái fölébe nyílnak az emberi történelemnek. Isten lefelé hajló szeretete A Szentháromság szeretetegysége az ember teremtésével és megváltásával ítíí- nyílt a nem-isteni, de a szeretetre alkalmassá tett személyek számára is. Ehnjez azon- A7KONTBTAPA BUDAPEST
