Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A Szentháromság az életünkben
ban Istennek „le kellett hajolnia” a semmihez, hogy belőle világot alkosson, „visz- sza kellett szorítania” mindent betöltő végtelen létét, hogy „helyet adjon” az embernek. A teremtéssel új irányt kap Isten szeretete: fölveszi a semmibe lehajló alázat formáját. Ez az alázat készteti arra, hogy — döntésének minden következményét vállalva — szabadságot adjon az embernek (hiszen csak ezzel teheti képessé a szeretetre). Önmagának önkéntes korlátozásával teszi lehetővé, hogy az ember szabadon fogadja el a neki fölkínált szeretetet — amelyet szabadságában vissza is utasíthat. Isten alázatának újabb lépcsője a megtestesülés: Jézus „Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez erőszakosan ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát” (Fii 2,6—7). Ezek után természetesnek kell tartanunk, hogy amikor Jézus megjelent az emberek között, minden előítéletet félretéve, minden félreértést és ellenszegülést vállalva ezzel a lefelé hajló szeretettel fordult oda a peremre szorultakhoz, a legszegényebbekhez, a kisemmizettekhez, a gyermekekhez, a bűnösökhöz. A mennyei király lakomáján végülis a sánták, bénák, vakok foglalnak helyet. Jézus ezzel is „példát adott” számunkra. Az egyház nemcsak a felszabadulási teológia nyomán foglalt állást a szegények mellett. Történelme során mindig a krisztusi lelkűiét alapvető vonásai közé tartozott a szegények szeretete, a minden korlátot, emberi megfontolást átlépő szeretet, amelyből még az ellenség sem zárható ki. A keresztény ember Isten szeretetének örömében él, aki minden tökéletlensége, bűnössége ellenére magához emelte. Ez a tudat viszontszeretetre kötelezi a kicsinyek és a nyomorultak, de főleg az általa megvetettek, az ő köreiből kisemmizettek iránt. Bármilyen szép azonban ez a magatartás, óriási veszéllyel is jár: könnyen a jóságosán adakozó, a fentről lefelé hajló embernek magabiztos és önhitt pózába képzeljük bele magunkat, aki a jók gőgjével segít a rosszabbakon, miközben le is nézi, meg is alázza őket. Semmi sem áll távolabb a krisztusi lelkűiéitől, mint ez a magatartás. Az irányok itt megfordulnak. A Szentháromság lehajolt hozzánk a maga szeretetével: Jézus leszállt hozzánk a megtestesülésben. — Aztán Isten erejéből fölemelkedett a magasba, hogy mindnyájunkat magához vonzzon. Ennek a világnak az erőterében lefelé kell elindulnunk ahhoz, hogy fölfelé juthassunk. El kell vállalnunk semmiségünket, be kell vallanunk rászorultságunkat ahhoz, hogy irgalomra számíthassunk. Jézus ezt nagyon egyszerű, mindenki által érthető fordulattal világítja meg: „Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek”. Krisztus „lent” található meg: a nyomorultak, a kicsinyek, a bűnösök között. Ha sikerül szeretettel fordulnom másokhoz, önzetlenül adnom, akkor az nekem válik javamra. Nem a másiknak van köszönni- valója, ha adtam neki valamit, hanem nekem, hogy adhattam, s így közelebb kerülhettem a szeretethez. Krisztushoz. A keresztény elmélkedés kezdettől fogva így értette Jézus szavait: a szegényekben találkozhatunk Krisztussal. Szent Kristóf, Szent Erzsébet, Szent Márton és a többi szentek legendái mind ezt jelzik: a szegényről, a nyomorultról, a leprásról, a gyerekről kiderül, hogy valójában Krisztus rejlik benne, s amikor segítettek rajta, Krisztussal találkoztak. A felszabadulási teológia képviselői ma a társadalmi struktúrák reformját is követelik, amikor kiállnak a szegények mellett. De legalább ennyire jelentős azok kezdeményezése, akik politikával nem törődve fordulnak oda a szegényekhez, hogy segítsenek rajtuk, mint Teréz anya és a Szeretet Misszionáriusai, sőt közösséget vállalnak velük — mint a Jean Vanier alapította Bárka-mozgalom a testi-szellemi fogyatékosokkal. Mi köze mindennek a Szentháromsághoz? — Csak ez a mindenkit befogadó, mindenkivel (mert a legszegényebbekkel is) sorsközösséget vállaló szeretet lehet az alapja minden emberi közösségnek. Hiszen hiába él az emberekben bármilyen spontán vonzódás, rajongás — a csupán erre épülő kapcsolatok nem járnak át létünk gyökeréig, tehát nem formálnak igazán szabad, mert odaadott személyiséggé. Ehhez föltétien odaadással, naponként újra megbocsátva, irgalmasan kell szeretnünk egymást. 76