Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A Szentháromság az életünkben
lünk ajándékot, sőt minket ajándéknak. Ahogyan a kisgyerek: kezdetleges gyerekrajzait örömmel adja anyjának, mert az nem fitymálja le a rajzot esztétikai hiányosságai miatt, hanem örömmel fogadja. A kezdetleges ajándékon, a még botladozó szavakon keresztül is a felé áramló szeretetnek örül. Tökéletlen, hiányos önmagunk váratlanul nagy örömmé válik annak, akivel szeretjük egymást. Ennek az odaadásnak emberi szinten persze megvannak a maga veszélyei is, hiszen bármennyire vágyódunk is rá, mindent nem tudunk megadni egymásnak, nem lehetünk a mindenévé — beszűkíti, rabul ejti a másikat, ha beéri velem. A szeretet itt a földön sohasem hozhat beteljesülést: mindig úton vagyunk feléje, mindig új feladatot jelent s ezzel mindig új kockázatot is: bármikor felülkerekedhet az önzésünk, visszavonhatjuk, amit odaígértünk vagy már eddig odaadtunk, vagy akár csökkenthetjük az odaadás lendületét, a korábbival soha be nem érő fokozódását. Minden kockázat ellenére az él igazán, aki nem él egyedül, akinek van kivel játszania a szeretetnek ezt a halálosan komoly játékát, van kinek adnia és van kitől kapnia. Hiszen létünket nem teljesítményünk igazolja, hanem mások szeretetében bontakozik ki. Ami nekünk csak töredékes élmény, az Istenben teljes és folyton beteljesülő valóság, a szeretet örök áramlása. Isten egy: a három isteni személy csak any- nyira „áll külön", amennyi a másik befogadásához és továbbajándékozásához szükséges a Szentháromságban. Ha szeretetük folytonos áramlását próbáljuk jellemezni: az Atya az ősforrás, aki öröktől s „először" ad; a Fiú megkapja és visszaadja az Atya szeretetét — hogy ez az áramlás megszakítatlan boldog körforgás legyen a Szent- lélekben. Minden emberi közösség ősmintája és eredete a Szentháromság egysége. Elsősorban a keresztény közösségeknek, főleg pedig a családoknak ad modellt és indítást az erősebb, önzetlenebb és önfeláldozóbb szeretetre. Ha szétnézünk, mintha csatamezőn, romok és elesettek között járnánk: a szeretet árulóinak és áldozatainak, elpusztult otthonoknak, elhagyott házastársaknak, elárvult gyerekeknek sokasága vesz körül. Ebben a sivatagban ritka oázisként bukkannak fel a boldog családok, az igazán és igazul élő közösségek. Pedig Krisztuson át mindnyájunkat szere- tetközösségre hív a Szentháromság. A Fiúban testet öltött szeretet Jézus nemcsak Isten világfölötti, örök otthonába, szeretetébe enged bepillantást. Általa utunk nyílik az Atyához: a Szentháromság nemcsak színpadon megcsodálható, de számunkra elérhetetlen gyönyörű idill. Azért születtünk a világra, mert már előzőleg, öröktől meghívást kaptunk ebbe a szeretetbe. Jézus életében, halálában és feltámadásában megláthatjuk, hogy Istentől kapott emberszívvel is részt lehet venni a Szentháromság egységében. Hogyan? — Jézus életének, egész gondolkodásának — mondhatnánk személyiségének — középpontjában az Atya áll. Ő az igazi otthona, megnyugvása, kiinduló és célpontja. Akarata felszívódik az Atyáéban, neki engedelmesen él, s ezt gyakorolja életének minden pillanatában, még a szenvedésben is. „Embertestet alkottál nekem . . . így szóltam hát: Itt jövök. Istenem, hogy akaratodat megtegyem" (Zsid 10,5—10). Az Atya és Fiú örök egymásnak adottsága folytatódik az Atya és Jézus között. Az Atya mindenét Jézusnak adja, s egyetlen, szeretett Fiának vallja őt. A Jordánban megkeresztelésekor, majd a színeváltozás alkalmával jegyzik fel az evangélisták az Atya szeretetvallomását: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik" (Mt, 12,18; 17,1—7). Jézusnak végig kell járnia az emberi élet állomásait, hogy odaadását emberileg is teljessé tehesse. A kereszten az Atya egészen a magáénak vallja emberséget fölvett, életet-halált megjárt Fiát. S ez már nemcsak szóval tett kijelentés, hanem egzisztenciális, a halálból is életet teremtő egyesülés: feltámasztja őt a halálból. Krisztus egészen szabadon él, mert egészen Fiúként él. Nem gondoskodik magáról, tudja, hogy Isten gondoskodik róla, s mint legjobbat fogadja el ezt a sorsot, amit 74
