Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Lukács László: A Szentháromság az életünkben
Számunkra ezek a szövegrészek hangsúlyosak. Pedig a háttérben megfogalmazódik hármójuk egymáshoz való viszonya is, ami eleve kizár mindenfajta különállást, triteizmust, hiszen a hitvallás első, leghangsúlyosabb tétele: Hiszek az egy Istenben. Ez az egy Isten: Atya — hiszen tőle öröktől,,született" Fia van /Fiú, aki az Atyától kapja önmagát, s így vele egylényegü, valóságos Isten;/ Szentlélek, aki az Atyától és a fiútól ,,származik", tehát szintén velük egy Isten. Isten a szeretet: odaadottság Pascal híres megtérésekor az élő Istenhez, Ábrahám, Izsák, Jákob, Jézus Krisztus Istenéhez talált el. Ezt az Istent szembeállította a filozófusok Istenével. A kettő valóban nem ugyanaz? Az emberi gondolkodás a Legfőbb Valót, az első okot, a világ mozdulatlan mozgatóját keresi, a létezők mögött a létet, s végső valóságként valami absztrakt hatalomhoz jut el, amiről csak azt tudja, hogy fölötte van mindennek, hiszen mindennek a kezdete, vége és beteljesedése, független minden mástól: ab-szolút. A kinyilatkoztatás legfőbb örömhíre és újdonsága: Isten a szeretet. Ez a végső. Abszolút Valóság föltétien úr, de személyes, aki szuverén szeretetével választotta ki magának a szövetség népét, és szeretetében küldte el hozzánk egyszülött Fiát. Jézus Krisztusban azonban nemcsak azt tudjuk meg, hogy Isten bennünket szeret, hanem azt is, hogy ő eleve, öröktől fogva, önmagában a szeretet. Szeretetének története nem velünk emberekkel, még csak nem is a teremtéssel kezdődött, hanem öröktől fogva tart. Az Istent kereső embernek nem a létezők piramisán kell fölfelé kapaszkodnia, hogy eljusson szuperlatívuszukhoz, a létezők fölötti, önmagától való léthez. Az ,,Aki Van”, az Úr — leglényegibb jellemzője nem hatalma: az, hogy hiánytalanul birtokol mindent, hogy örökléte nem ismer keletkezést és okot. Hanem az, hogy mindezt kezdettől, azaz öröktől fogva megosztja. Nem valami örökségen huzakodó osztozkodás ez, nem is az egyedül elbírhatatlanul hatalmas birtok vagy feladat szétszórása — ahogyan a görög mitológia istenei felosztják egymás között a világot, s küzdenek egymással a hatalomért, érdekeik védelmére vagy növelésére. „Isten” nincs egyedül és önmagában. Isten: Atya, akinek Fia van, s öröktől fogva Fiában, őneki adottan létezik. Az Atya, minden lét ősforrása úgy Isten, hogy mindenét, azaz egész istenségét odaadja a Fiúnak: ajándék. A Fiú tehát ugyanaz az Isten (isteni lényük azonos), de ő úgy Isten, hogy mindent az Atyától kap. Fiú, mert az Atya szeretetéből van, aki benne, a Logoszban mondta ki magát. Az isteni lényeg azonban nem ülepedik le, nem torlódik föl benne sem. A szeretet parttalan lendületével visszaadja az Atyának mindenét, azaz a tőle kapott isteni lényeget. Isten úgy Isten, hogy Atya és Fiú kölcsönös és folytonos ajándékozása. Kettejük örök szeretetáramlása azonban olyan istenien hatalmas, hogy megszemélyesül, mint az isteni szeretetegység mindig ujjongó boldogsága: a Szentlélek kettejük szeretetéből származik, s — ha ez Istenben egyáltalán elképzelhető — folyamatosan élteti és növeli ezt a szeretetet. A keresztény elmélkedés Jézus Krisztus életének titkain keresztül próbál elmerülni a Szentháromság szeretetében, s a maga — meg az egyház — életét is ennek a sze- retetáramlásnak dinamikájában és perspektívájában szemléli. Jézus tanításán és példáján kívül saját szeretetünk tapasztalata is segít abban, hogy jobban megértsük a Szentháromság benne föltárulkozó misztériumát. Aki szeret, az a másikhoz vonzódik, tőle kapja, benne leli örömét, néki készít meglepetést, ad ajándékot, hogy örömet szerezzen vele. Minden ajándékával egy kicsit önmagát is adja oda, ajándéka önmagának jelképévé alakul át a szeretetben. A kölcsönösségre épülő emberi kapcsolatokban adásnak és kapásnak ez az élménye elválaszthatatlanul fonódik össze. Az egymást szeretők öröme kettős forrásból táplálkozik: az egymásnak adásból és az egymástól kapásból — a szeretet természetes érintkezési formája az ajándék. Ebben az ajándékos szeretetben felértékelődik saját személyiségünk. Bármilyen keservesen tapasztaljuk is meg tökéletlenségünket, „semmire kellő" voltunkat — mégis örömére lehetünk a másiknak, aki szívesen fogad el tő73
