Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: Az üdvösségtörténet Istene
utáni zsidóság és kereszténység Isten-hite; ahogyan századunk zsidó teológusai megfogalmazták: Jézus Istene összekapcsol minket, de Jézus mint Isten és a Benne való felfoghatatlan hit szétválaszt. Számunkra viszont éppen ez a felfoghatatlanság, amely a történelem szintjén mégis a valóság kényszerítő erejével „jelentette magát” (már a kinyilatkoztatásban, de főképp) Jézus Krisztusban, a bizonyítéka annak, hogy nem emberi sóvárgás, vagy képzelgés szülötte ez az Isten. Az ember csak „emberszabású és mértékű” Isten megteremtésére volna képes.7 A Jézusról szóló újszövetségi tanúságok, az evangéliumok nem hagynak kétséget aziránt, hogy Jézusban egy magasabbrendű Valóság jelent meg a történelemben. Részben az ószövetségi ígéretek beteljesítőjének mutatkozik, másrészt hatalmasan felülmúlja az Ószövetség reménységeit. Ez csodatetteivel és feltámadásával megtámogatva abban nyilvánul meg, hogy páratlan isteni öntudattal rendelkezik és az Isten-atyához való kapcsolatát feltárva istenségére nézve sem hagyja kétségben a hozzá közeledőt. JÉZUS ISTENI ÖNTUDATA ÉS TITKA. Jézus sohasem mondott olyan beszédet, amelynek témája saját méltósága lett volna. Szavaiból és magatartásából mégis olyan öntudat árad, ami az egész krisztológiát megalapozza. Sokszor beszélt az Isten Országáról, de nem úgy, mint a próféták, hogy majd egyszer el fog jönni, hanem — már meg is kezdődött, itt van és hatékonyan működik. A sátán hatalma is megtört, mert Jézus „Isten ujjával" kiűzi a gonoszlelkeket (Lk 11,20). Ez az új üdvösségi korszak elválaszthatatlan az Ő személyétől. Nemcsak hirdeti az Isten Országát és üdvösséget, hanem meg is valósítja azt. Innen van egyedülálló méltósága és teljhatalma. Saját nevében hirdeti meg az Ország törvényeit. A kicsinyes és külsőséges törvény- magyarázatokkal szembeszáll és újraértelmezi a törvényeket, túlhalad rajtuk, „beteljesíti a Törvényt". Szavai a prófétákat messze felülmúló öntudatról tanúskodnak. A szokásos prófétai kezdés szavait nála hiába keressük („így szól az Úr”). Ő önmagára hivatkozik: „Én pedig mondom nektek" (Mt 5—7. fejezet). . . Jézus titokzatos öntudatának legmélyebb alapja nem az a meggyőződés, hogy őt az Atya küldte, vagy hogy ő a Messiás, hanem a páratlan — szentháromságos — kapcsolat, mely az Atyához fűzi. Ő az Atyának „nagyon szeretett Fia" (Mk 12,6), aki az Istent „Abbénak" (Apu) szólíthatja. Tanítványait is felhívja, hogy így imádkozzanak Hozzá. Mégis, mindig megkülönbözteti saját fiúi kapcsolatát attól az istengyermekségtől, melynek tanítványai a részesei. Istent következetesen az „én Atyámnak" nevezi (Mt 7, 21 stb.), vagy a „ti Atyátoknak" (Mt 5, 16 stb.). Ő nem olyan viszonyban áll az Atyával, mint az emberek, sohasem mondja velük együtt imádkozva „mi Atyánk", csak megtanítja őket rá. Senki sincs olyan kapcsolatban az Atyával, mint Ő. „Én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30), „Fülöp, aki engem lát, látja az Atyát” (Jn 14,9)... A Jézus személyét övező titkot az apostolok kezdetben csak homályosan érezték meg. Igazában halála és feltámadása után fogják fel kifejezéseinek, hasonlatainak, vallomásainak mélyebb értelmét (Jn 8, 28). A legérettebb bizonyítékok erre János evangéliumának kijelentései: „Én vagyok az élet kenyere” (6, 35), „Én vagyok a világ világossága" (8, 12), „Én vagyok az út, igazság és az élet" (14,6), „Én vagyok a feltámadás és az élet” (11,25). Szent János a kinyilatkoztatás eseményének utolsó tanúja és inspirált értelmezője. Ezekben az „Én vagyofc”-kijelentésekben, amelyek a Jahve név titkára utalnak visz- sza, az üdvtörténet visszakapcsolódik a kezdethez. Krisztusban az Isten-név és üdvtörténet kinyilatkoztatása teljessé válik: Aki a mózesi Isten-élményben még titokzatos, de erejével, segítségével már hatékony és jelenlevő Jahve, vagyis a névben jelzett köztünk-Valóság — Jézus Krisztusban, a megtestesült Isten-emberben ténylegesen velünk lesz, és véglegesen velünk is marad — az egyházban — a világ üdvözí- tésére. Jegyzetek, irodalom: 1. Vorgrimler: Neuere Kritik des Theismus, in Concilium 1977/3. 145. — 2. Schillebeeckx: Offenbarung und Theologie, Mainz, 1965. 15. — 3. Vö Bawinck: Vallásos tudat és keresztyén hit, É. n. 134—36. — 4. Idézve Gál: Az üdvtörténet misztériumai-ból Bp. 1967. 18. — 5. Ratzinger: A keresztény hit, Bécs 1976. 63—73. — 6. Vö. Glaubensverkündigung für Erwachsene, Herder 1972 . 42—46. — 7. Urs v. Balthasar: Unterscheidung der Geiste, in Communio 1974/3. 193. 71
