Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Koncz Lajos: Az üdvösségtörténet Istene
figyelemreméltó dolgot kell megállapítanunk. A vallástudomány általános tapasztalata, hogy egy nép sorsának, életének radikális változásai kultuszának, isteneinek megváltozását is magával hozzák. Pl. ha egy nomád nép letelepszik és földművelésre, állattenyésztésre tér át, mint a honfoglalás után Izrael, megváltozik a vallása. Termékenységi istenek váltják fel az addigiakat. A vallások történetében egyedülállóan ez Izraelnél nem következett be.6 Ugyanez a jelenség megismétlődött, amikor Izrael a következő kultúrfázisba érkezett. Izrael nagyjából 1000 körül lép történelmének legtündöklőbb szakaszába, királyság lesz — Dávid, Salamon neveinek ragyogásával. Az ilyen időszakban szokott a vallás átalakulni államvallássá, melyben Isten a hatalom megszemélyesítője és szolgálója. Marduk pl., Bábel istene, az államhatalom mennyei kivetítéseként pontosan elmondja és végrehajtja, amit az állam akar. Nem így történt Izraelben. Nem Jahve teremtődik át az „állam képére és hasonlatosságára”, hanem ő az, aki formálja, irányítja az állam életét — titokzatos Szaván keresztül. Ő Izrael királya, a földi uralkodó csak a helytartója. Persze volt az „államvallás” irányában is próbálkozás, főleg a nagy királyok után, a hanyatlás korszakában, de Jahve, az „élő Isten” prófétái által tisztán őrzi és gazdagítja tovább a kinyilatkoztatást. Pedig közben széthull a gyönyörű egység, de a próféták — a vezetőiktől megtévesztett népből — kialakítják a kicsiny magot, az igazi Istent tisztelők „maradékát”. Ez lesz további hordozója a nagy ígéretnek a Salamon utáni kettészakadásban, majd a legszörnyűbb összeomlásban, a fogságokban is. A választott nép államai megsemmisültek, a vallástudomány törvénye szerint az állam istenének is el kellene tűnnie és átadni helyét a hódító nép „erősebb” isteneinek. De Jahve maradt, sőt az idegen népek isteneivel szembesítve még tisztábban ragyog fel a próféták és a nép tudatában, hogy Jahve az ég és föld teremtője, ő az igaz Isten. És nem ő hűtlen Izraelhez, hanem „Izrael fiai tették újra meg újra azt, ami gonosz az Úr szemében. Ezért lobbant haragra az Úr Izrael ellen s átadta őket rablók kezére” (Bir 2,11—14, 3, 17 stb.). Ezért a legmélyebb nemzeti tragédiában nemcsak magukért, hanem Jahve ügyéért, „dicsőségéért" sír fel a panaszos ének (Zsolt 78): „Istenem, pogányok törtek örökségedre, meggyalázták szent templomodat, Jeruzsálemet romba döntötték . . . Gyalázattá lettünk szomszédaink előtt, nevetség és gúny tárgya a körülöttünk lakóknak . . . Segíts rajtunk szabadító Istenünk, neved dicsőségéért szabadíts meg minket! ... Ne mondhassák a pogányok: Hol az ő Istenük?” És beteljesedik a próféták ígérete Jahve hűségéről: 539-ben a „maradék" visszatérhet, hogy új templomot építsen. Jeruzsálem ugyan újra felépül, de a nemzet az idők viszontagságai között már nem tud erőre kapni. A II. században a szír fennhatóság ellen vívnak élet-halál harcot a hős Makkabeusok alatt, Kr. e. 63-ban pedig bekövetkezik a római megszállás. Ez időben a nép ereje már nem az állami létében, nemzeti önállóságában volt, hanem ősi Isten-hitében. Jeruzsálem már csak a szellemi-lelki központ, maga a nép az egész világon szétszóródott. Ebben a szétszórtságban is sok egyszerű, igazhitű zsidó él ősei hagyományai szerint, akik tovább hordozzák Isten titokzatos ígéretét egy eljövendő Messiásról, aki megteremti Isten uralmát a földön. Az ő körükből született meg Jeruzsálem közelében a világa reménysége . . . Az Ószövetség Isten-fogalma, annak következetes állandósága messze felülmúlja a kor és környezet adottságait, és mint láttuk, teljesen eltér a vallástörténet általános törvényszerűségeitől is. Ezért ennek az Isten-eszmének elégséges magyarázata csak egy transzcendens eredettel adható meg, vagyis Izrael Isten-élménye nem antropológiai-népi fogantatású, hanem ténylegesen egy transzcendens Abszolútummal való találkozás eredménye. JÉZUS KRISZTUS ISTENE. Jézus Istene azonos Izrael Istenével, Ábrahám, Izsák, Jákob Istenével. Ez az evangéliumokból, a sokszoros ószövetségi utalásokból és Jézus vallomásaiból egészen világos. Az Újszövetség Istene tehát kontinuitásban van az Ószövetséggel, annak isteneszméjével; de Jézus Krisztus személyi valósága és önmagáról, valamint a titokzatos Vigasztalóról tett tanúságai kiegészítik és tökéletesítik azt — a szentháromságos teljesség irányában. S ezen a ponton elválik a Krisztus 70
