Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI JEGYZETEK - Tomka Ferenc: A magyarországi kisközösségek tíz éve

védések elviselésével, a Szentírással való intenzív kapcsolattal, ezekből fakadóan egy mély és vonzó testvéri-közösségi légkörrel, őszinte embertársi kapcsolatokkal találkozunk. Jellemző, hogy e csoportok általában néhány tagból álló közösségből fejlődnek ki, majd növekszenek egyre nagyobbá. A növekedés oka nem a hagyományos apostolkodás vagy agitáció, hanem — ahogyan az EN is írja — az, hogy „kisugárzik hitük . . . reményük ... s ez szavak nélkül is tanúságtétel. S akik őket látják, önkéntelenül is megkérdezik maguktól: Miért ilyenek ők? ... Mi ad erőt nekik? . . . (EN 21). E sugárzás azután sok megtérés elindítója lesz: közömbösek, nem gyakorló keresztények vagy ateisták egyaránt elindulnak ilyen közösségek által a mélyebb keresztény élet útján. Ha igaz, hogy „gyümölcseikről ismeritek meg őket", akkor nem kerülheti el figyelmünket a sok felnőttkeresztelés, elsőáldozás, bérmálás, házasságrendezés, ami a közösségi plébániákon, illetve a kisközösségekben mindennapos jelenség. (A Vigíliában vagy az Új Emberben ismételten olvashattunk a kisközösségek hatására történt megrendítő és mégis „hétköznapi” megtérésekről.11)

A személyes vallási, illetve a közösségi élet elmélyülésének gyümölcsei vannak a konkrét egyházközségi, lelkipásztori életben is. Számos plébánia újult meg a kisközösségek által: egyrészt, mert az élő ifjúsági vagy családi közösségek már létükkel is életet vittek az egyházközségbe, másrészt, mert a közösségek tagjai aktív részt vállaltak a lelkipásztori feladatokból, hitoktatásból, beteglátogatásból stb. Ide kapcsolódik, hogy a kisközösségekben sok hivatás születik mind a papságra, mind elkötelezett világi szolgálatokra; így számos hallgató a kiscsoportok talaján felnőve kerül a Hittudományi Akadémia Levelező Tagozatára, a kántor- és hitoktatóképzőkbe vagy a Szeretetszolgálat-képzőbe.

Az is igaz ugyan, hogy sokszor elhangzik a vád, hogy egyes helyeken a kisközösségek tagjai elkülönülnek egyházközségüktől, s ezáltal feszültségeket váltanak ki. Ez egyes esetekben előfordult, máskor felül kell vizsgálni, hogy vajon nem egy autokratikus lelkipásztori magatartás áll-e a feszültség és elkülönülés hátterében, amely — Szennay főapát szavaival — „illegalitásba szorítja az elmélyült vallásosságra való spontán törekvést."12 — Valóban világszerte, és Magyarországon is úgy tűnik, hogy ahol a világiakat „nem szorították illegalitásba", ott ők az egyház, és az egyházközség éltető részeivé váltak, mint egyének vagy mint közösségek. (Minderre szép példákat olvashattunk a magyar egyházi folyóiratokban is).13 A feszültségek, s az elkülönülő kisközösségek többnyire ott jöttek létre, ahol a többre vágyó világiak nem kaptak helyet, teret a plébániai közösségben. (Magyarországon éveken át nagyon sok plébánián ez utóbbi volt a helyzet.) A kisközösségeknek mind emberi—társadalmi, mind vallási vonatkozású jelentősége, hogy egy városias, magányos, erkölcsileg elbizonytalanodott világban referenciacsoportot — erkölcsi hátteret, közösségi támaszt

— biztosítanak tagjaik számára. Ilyen referenciacsoport nélkül az egyén — különösen a fiatalkorú — elbizonytalanodik s ki van téve a törvény- és normanélküliség, a deviancia veszélyének. Nem véletlen, hogy azoknak a serdülő, illetve ifjúkorúaknak és fiatal családoknak, akik ma Magyarországon komoly vallásos életet élnek, jelentős része (egyes becslések szerint legalább a fele) a kisközösségektől kap támaszt, erőt.

— Ilyen összefüggésben sem véletlen, hogy felelős társadalmi vezetők, szakemberek vagy egyes újságírók, illetve cikkek egyre gyakrabban figyelnek fel a társadalmi ano- mia, a deviancia veszélyével szemben a kereszténység erkölcsi erejére és értékeire, illetve arra a konkrét tényre, hogy a magyar társadalmat felelősen szemlélők itt is, ott is találkoznak olyanokkal, akik — minden ellenszolgáltatás nélkül — törődnek deviáns (alkoholista, kábítószeres) fiatalokkal vagy öregekkel, szellemi fogyatékos gyermekekkel, és gyakran kiderül, hogy ezek keresztény közösségek tagjai. Valóban a kisközösségek egyik jellemzője éppen a keresztény karitász. Sokat lehetne írni arról, hogy az utolsó évtizedekben miként látogattak rendszeresen öregotthonokat, elfekvő intézményeket, gondoztak lakáson öregeket, betegeket; ápoltak, nyaraltattak értelmi vagy testi fogyatékos gyerekeket, felnőtteket stb. S e tevékenységük nemcsak önálló pozitív tény, hanem jel és meghívás is egy olyan emberi közegben, ahol az ilyenfajta magatartás gyakran „hiánycikk".

46