Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 1. szám - KÖRKÉP - Tarjányi Zoltán: A hit történetének "sűrűsödési pontjai"

Tarjányi Zoltán A HIT TÖRTÉNETÉNEK „SŰRŰSÖDÉSI PONTJAI” A hit az én—te tartományába tartozó legszemélyesebb történet. Kölcsönös fi­gyelés, kölcsönös önkiszolgáltatás eredményezi a személyes találkozást. A Jézussal való személyes, hívő találkozásnak objektív feltétele azonban a közösség. A földön élőknek és a már nem a földön élőknek az a közössége, amely a jézusi megváltói mű történelmi kibontakozását szolgálja; amely Jézus tanítását és tetteit leírta, másol­ta, lefordította, kinyomtatta. S amely a Jézustól kapott szentségi hatalmakkal a meg­váltói életművet körülveszi és megéli, vagyis hatékony jelekkel a történelemben folytonosan meggyökerezteti. Amikor tehát valaki a hit pereméről lépéseket tesz a hit érettebb állapota felé — azaz személyesebb, Jézusra hagyatkozást, Jézussal talál­kozást él meg —, akkor a személyes hit-történet törvényszerűen a hit közösségi tör­ténetének a vonulatához csatlakozik. A felülről kapott, mint közös tapasztalat, ala­kítja ki az igazi közösséget, a hívők kijelentései egy egésszé összeállnak, s az érett hit ezen közössége megélési és továbbadási hiteles formát ölt. Más szavakkal meg­közelítve: a személyes hit történetének sűrűsödési pontjai beletorkollnak a közös­ség hívő ragaszkodásának és imádásának legnagyobb értékébe, az Eucharisztiába. A felvázolt finom szerkezetű folyamatot II. Rákóczi Ferenc történetével szemléltet­jük. ö 1713-ban, 37 évesen érkezett, elbukott szabadságharca után, XIV. Lajos ud­varába. A napkirály és a francia arisztokrácia kitüntető barátsággal fogadta. A fejede­lem igazi társaságbeli ember volt: egyaránt otthonosan mozgott a vadászatokon és a kártyaszobákban, szeretett politizálni, művelt csevegéseket folytatni. Az idő múlá­sával azonban egyre erősödött benne a magány iránti vonzalom s a vágy, hogy megújítsa keresztényi életét. S ekkor következett be életében néhány megrázó és életalakító érvényű Karácsony és Húsvét. 1715-ben életgyónást végzett a Meg­testesülés ünnepén Párizs melletti Grosbois-ban, a kamalduli szerzeteseknél, majd ugyanitt 1716 húsvétján megismételte bűnbánati újjászületését. Ugyanez esztendő karácsonya környékén kezdte el írni Vallomását, mely meditáció-gyűjteményben teljesen a bűnbánati felemelkedésre alapozta hátralévő életét. 1719-ben karácsony éjszakáján írta meg vallomásainak befejező részét: Lukács evangéliumának 2. fejeze­tén, a Megtestesülés történetén elmélkedett, kontúros vallási programot szabva ön­magának. (Az idézeteket a Szépirodalmi Kiadó 1979-es, Szepes Erika és Vas István általi fordításából vesszük. Rákóczi: Vallomások, Emlékiratok.) Rákóczi hitének újraépítését, személyessé válását Jézus alázatának csodálatával, egyáltalán: észrevevésével kezdi. „Zavarba jövök és elpirulok, Uram, ha fölidézem születésedet és körülményeit, és ha az enyémre gondolok. Te, az Isten, teremtőm nekem és a mindenségnek, istállóban születtél, én pedig palotában; téged ökör és szamár között szegény pásztorok, engem — ki por és féreg vagyok te színed előtt — udvari emberek nyüzsgő tömege vett körül. A te szüleid szegények, az enyémek fejedelmek; te szegénységben jöttél világra, én gazdagságban. De alázz meg en­gem, Uram, még ebben az összevetésben is, és tedd meg, hogy valóban imádjam a te alázatodat, és semmisüljek meg a te színed előtt." Az alázathiány mögött az ön­elégedettség állt: a fejedelem gyermekkorától fogva belenevelődött a keresztény ér­tékek gyakorlásába, melyek olyannyira vérévé váltak, hogy — a szőlőtől elszakadva 37

Next

/
Thumbnails
Contents