Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 1. szám - KÖRKÉP - Ladocsi Gáspár: A teológiai reformeszmék és a befogadás az I. Vatikánum előtt
Ladocsi Gáspár A TEOLÓGIAI REFORMESZMÉK ÉS AZ EGYHÁZI BEFOGADÁS AZ I. VATIKÁNI ZSINAT ELŐTT ,,(Az egyház) a népek között felállított jel, mindenkit hívogat, aki még nem hisz." (I. Vat. zs.) Húsz évvel ezelőtt, néhány hónappal a II. Vatikáni zsinat ünnepélyes bezárása után Michele Pellegrino VI. Pál pápa akaratából már Torino érseke; előtte városának egyetemén az ókeresztény irodalom tanára, akit később úgy ismernek mint ,,cardinal coraggioso" (=bátor bíboros). A kiváló főpap, aki nemrég hunyt el (1986. okt. 10.), 1966-ban előadást tartott a Gregoriana egyetemen az azokban az években állandóan napirenden lévő témáról: az idők jeleiről. Előadását követő megbeszélésen feltettek neki egy meglepő kérdést: — Mi történt voina, ha 1849-ben Antonio Rosmini- nek ,,A Szentegyház öt sebe" című művét indexre tétel helyett a szemináriumokban való tanulmányozásra ajánlották volna? Ekkor a „Padre" — ő nem szerette, ha másképpen szólítják — ezt válaszolta: „Az idő még nem érett meg rá." Tizenöt évvel később, egy interjú során visszaidézi ezt az esetet1, de ekkor már így kommentálja: „Szerintem nagyon is kétesértékű volt válaszom. Az idő maguk az emberek, akik éretté teszik azt. Két példát hozok rá. Az egyik: ha 1921-ben Gemelli atyának nem lett volna megmásíthatatlan vasakarata, akkor a (milánói) katolikus egyetem még ma is csak megalapítására várna. Az idő nem érett meg rá — mondották akkor. — És a másik: ha 1959-ben nem XXIII. jános lett volna a pápa, talán a zsinat sem lett volna, mert ,az idő nem érett meg rá'. Sok újítást — még olyanokat is, amelyekre égető szükség lett volna — elfojtottak azzal a kijelentéssel, hogy ,az idő nem érett meg rá'." Aki egy kicsit is jártasabb az egyháztörténelem gazdag és változatos anyagában, különösebb utánanézés nélkül komoly példákat sorolhat fel erre. A dogmatörténész például el-elrévedezik azon — bár jól tudja, hogy meddő eszmélkedés —, vajon mi lett volna, ha például Boreai Akakiosz figyelmeztetéseire és békítéseire jobban hallgattak volna az Efezusi zsinaton (431) érdekelt pártos teológusok; vagy ha például Girolamo Seripando teológiai szkémáira nyitottabbak lettek volna a Tridenti zsinat első szakaszában (1545—1549), és folytathatnánk tovább. Egy-egy kritikus időszakban, mikor a továbblépés a régi hagyományok egyenes folytatásaként már nem lehetséges, a megoldásokat másképpen látók elfogadása és befogadása — a recepció — eléggé mozgalmas képet tár elénk. Mert hát el kell ismernünk — Hugo Rahner szavaival2 —, hogy „az egyház nemegyszer túlságosan is hamar szövetkezett azzal, amit maga előtt talált, máskor meg túlságosan későn értette meg az idők jeleit. A hívő embernek mélyen elszomorító látni, hogy az emberi gyengeségek folytán nemegyszer kimagasló tehetségű, az egyház ügyének elkötelezett, odaadó embereknek elismerés helyett mellőzés, sőt elmarasztalás jutott osztályrészül, — és emiatt nem egynek élete megtört." Mindezek ellenére vagy éppen ezek miatt — újra csak Hugó Rahner szavait kölcsönözzük — „mernünk kell szemünket a szégyenfán függő egyház látványára szegezni. Meg kell tanulnunk elviselni az egyházat. Ahhoz, hogy hitünk éretté váljék, hordoznia kell az egyház gyöngeségének terhét."3 Ha csupán a gyenge egyházat látnánk, szemünkre „hályog ereszkedne". Mert a hitben azt is 32
