Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)
1987 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bajzáth Ferenc: Márkói kísérlet
lehet elérni fiatalokkal, felnőttekkel, ha tisztelettel közeledünk feléjük. Ha nem „haverkodunk” velük, hanem komolyan vesszük világukat, problémáikat. És a hivatás, az elkötelezettség szerénysége — mennyire fontos. Hányán riadtak már vissza az erőszakos térítőtől, és a minden áron csodát tenni akaró prófétától. A hivatás azt is jelenti, hogy nem kasztom gőgjéből nézek le szegény „megtérni akaróra” (még akkor is, ha így biztosabb az eredmény), hanem alázattal közeledek feléje, ahogy azt Jézus Urunk tette. — 2. „Tamáshegyi” utunk. Azt hiszem, mindenkinek ott kezdődik, hogy látott egy embert, aki járta, élte a felebaráti szeretet útját. Talán öreg hittanáromat említsem? ó kaposvári lakásának ablakában — az utcára nézett — az ötvenes években hosszú listát rakott ki — így segítette azokat, akik, hogy megéljenek, szerették volna rajta keresztül eladni ócska dolgaikat. Mi is vettünk annak idején, hogy segítsünk. — Nekünk is egyszer el kell indulni ezen a hegyen felfelé. Lelkipásztori tapasztalataim legnehezebbje az volt, amikor rossz gyomrommal kellett azokat a nehéz szagú szobákat látogatni. S el kell kezdeni, hogy egy bizonyos idő után rájöjjek arra, nem elég csupán feltűnni, egy-két imát mondani. Hogy sokkal többre van szükség. Olyan döbbenetesek a karácsony előtti elfekvő kórházak folyosói. Fiatalok, gitárral, énekszóval járják végig a kórtermeket, és Jézusról beszélnek. Úgy várnák őket az idősek, a magányosok, mondjuk július közepén is. De karácsonyon, húsvéton kívül nincs mondanivalójuk. Rövid csillogás — és semmi több. És a rendszeres látogató védi őket, hogy tetszik tudni néni, ezek a fiatalok most vizsgáznak, most kirándulnak, ők nem érnek rá többször bejönni. . . Nehéz feljutni a Tamás-hegyre ... Hiába van elméleti tudásunk — ha nincs csendes gyakorlatunk —, nem az akcióprogram gyakorlata — nagyon keveset teszünk. — 3. Az „alapítás”. Hogy megértse az olvasó, miért is mentünk tovább „Prohászka útján”, nem elég csak tudni, hogy nem „akció-programot” lát a pap lelkipásztori munkájában — hadd mutassam be „lelkipásztori szemmel plébániánkat, Budapest „közepét”, a Vili. kerületet. Mit lát a külső szemlélő? Parkoló autók ezreit, épülő új lakótelepeket, zsúfolt üzleteket, tatarozott homlokzatú házakat — és belül, nagyon sok problémát. Statisztika nélkül is ismert, hogy mennyi hátrányos helyzetű ember él a mi kerületünkben. Hiszen, ha csak a kerület egyik terét, a Rákóczi teret említik, szörnyű tragédiák jutnak az ember eszébe. Talán nem jellemző —de „létező” az az öreg néni, aki 5 x 2 méteres főbérletében él évek óta egyedül. Ajtaja az ablaka, itt főz, alszik, dolgozik, mozog. Mindenki segít rajta. Tanács, szomszédok, plébánia, ismerősök. Mindent megkap — csak egyet nem, hogy önként (?) vállalt rabszolgaságából kimozduljon. De hová, de ki vinné őt el úgy, hogy ne „jócselekedetet” gyakorolna, amiért megdicsérik barátai? Másutt 25 négyzetmeteres lakásban — szoba-konyha az egész: 10—15 ember él. A tanács már kiutalt kétszer is lakást, akinek nevére szólt a kiutalás, el is költözött, de azonnal „feltöltötték” a lakást. És kezdődik minden elölről. Hogyan lehet ezt az ördögi kört megtörni? A rászorulót valóban segíteni? Nevelni: életre, munkára, szeretetre? Az országot járva sokat gondolkodtam ezen — és Veszprém városa és környéke tűnt olyan világnak, ahová „tamáshegyi útjaimon” megtalált és megszólított betegeinket, alkoholistáinkat, öregjeinket el tudnánk vinni. Azért Veszprémet, mert Szendi püspök atya örömmel fogadta a hírt, hogy szociális gondozáshoz keresünk plébániát. Olyan plébániát, ahol az alkoholisták rehabilitációját, az idősek és nagycsaládosok megsegítését biztosíthatjuk. Ahol csendes nyugalomban Isten-közelséget adhatunk azoknak, akik számára az életet, jövőt jelenti. Hogy közel legyünk Veszprémhez — a püspök atya többször szeretne meglátogatni minket — Márkát kaptuk, ezt a kis községet, hatalmas hatszobás plébániáját, 25 évre használatra. Már évek óta „oldallagosan ’ ’ látják el mint annyi más vidéki plébániát. Gyors számvetés következett: ez a plébánia és ház alkalmas-e az alkoholisták rehabilitációjára, öregek vendégül látására, nagycsaládosok pihenésére. Amikor kiderült, hogy minden szempontból megfelelő. — Gyors számvetés következett. Félmillióba kerül a felújítás — és az indítás. Sok társadalmi munkára van szükség — és a falu beleegyezésére. A legkönnyebben az utóbbi ment — az egyházközség örült, hogy megmentheti szép, 244
