Teológia - Hittudományi Folyóirat 21. (1987)

1987 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Bajzáth Ferenc: Márkói kísérlet

régi plébániáját. Mi örültünk, hogy szeretettel fogadnak minket. Szerződést kötöttünk — mivel egyházi ügyről volt szó — nem volt semmi probléma — és nagyon gyorsan elvégeztük a szükséges munkát. Télen-nyáron használható, megfelelő helyiségekkel rendelkező, szép otthont kaptunk. Közben mikrobuszhoz jutott Alkoholista-mentő Szolgálatunk, ami nemcsak az ő fuvarozásukhoz jó, hanem segíti időseinket is, hogy a vasúti kocsiba való felkapaszkodás tornamutatványa helyett — autóval menjenek, hagyják el talán először életükben Budapestet. És a nagycsaládosok is örülnek a helynek, hiszen nem mindegy egyedül, csak önmagukra figyelve egy-két hetet nyugodt környezetben tölteni — mint egy vállalati üdülőben, bármilyen jó körülmények is vannak, másokhoz alkalmazkodni.

Sokan teszik fel a kérdést: honnan tudtuk mindezt biztosítani? Hogy volt erre pénz? A felebaráti szeretet gyakorlására sohasem kellett nálunk pénzt kérni. Mi gazdagok vagyunk, mert nálunk él a legtöbb öreg és nyugdíjas, ók tudnak — valóban — adni! Paptestvéreim közül talán többen bosszankodnak — sokan talán dicsekvésnek veszik mindezt. Tudjuk, mi van vidéken, és nálunk sem tökéletes minden. A „lelkipásztori tapasztalatok” között mindnyájan először a sikertelenséggel ismerkedtünk meg — de nem szabad, hogy emiatt ne mondjuk el az eredményeket. Sok vidéken élő lelkipásztor komoly gondja a filiák egyre növekvő száma. Látják romló állapotát, azt, hogy a filiákban egyre kevesebben járnak templomba, hogy lassan elérhetetlenné válnak a hívek. És főleg ott vannak ezek a múlt században épített hatalmas plébániák. Mit lehet velük kezdeni? Mit? azt hiszem azt, amit Márkóval! Ahogy a hárskúti plébános atya örömmel segít a mi munkánkban — úgy lehetne „hasznosítani” és „örülni” ezeknek az „oldallagosan” ellátott plébániáknak is. Nyilván ki lehet adni a tsz valamelyik melléküzemágának is. De talán nem ezért építették annak idején . . . Arra is lehetne használni, ami a plébánia feladata: a lélek otthona, a keresztény közösség központja. Miért haragszanak sokan templomainkra? Mert irritálóan vonzzák az embereket. így lehetne vonzó minden plébánia is. Kik számára és hogyan?

Városi plébániák vidéki plébániákat keresnek, hogy alkoholista mentő munkájukban a rehabilitációt segítsék. Melyik nagy város mellett nincs-e olyan plébánia, ahová könnyűszerrel ki lehetne vinni az alkoholistákat. Ott vannak az utóbbi évek nagy „felfedezettjei”, a narkománok. Többnyire fiatalok. Nekik nem kell az otthonuk (sokszor nincs is), őket meg kellene tanítani az emberi életre, és erre nem alkalmas felnőtt világunk. Ide otthon kell, hely, ahol önmagukkal és Istennel találkoznak. A Szeretet Szolgálat komolyan foglalkozik már ezzel a problémával. Ott vannak a nagycsaládosok. A társadalom komoly gondot szeretne fordítani életükre. Milyen nagy segítséget jelentene, ha sok plébánia, elhagyott „parókia” vállalná, hogy legalább a nyáron több nagycsalád pihenne, regenerálódna, elfogadható környezetben élne — természetesen városi nagycsaládosokra gondolok elsősorban. És a betegekről miért feledkezünk meg? Milyen sokan vannak, akiknek talán néhány hét pihenés, lelki felüdülés az egészséget adná vissza. Az idősekről sem szabadna elfeledkezni. Nem öregek napközijére gondolok, hanem arra, hogy milyen jó lenne időseknek olyan plébániát biztosítani, ahol egy-két hétre — talán az ott élő idős plébánossal — ha csak rövid ideig is, de együtt lehetnek. Hány idős él városokban, és vágyik vissza, ha csak rövid időre is, abba a környezetbe, amelyben hosszú évtizedekig élt.

Márkó számunkra még kísérlet. Most indulunk. Figyeljük a falusiakat — ők figyelnek minket. Mindenkiben él a segíteni akarás. A tamáshegyi út nem ér véget este, amikor visszatérünk nyugodt otthonunkba . . . Az öregek a kórházban maradnak, amikor elhal a „Boldog karácsonyt” köszöntés, az alkoholisták és narkósok egyedül maradnak problémáikkal, ha nem törődnek velük, a nagycsaládok tovább vállalják a nagyobb terheket — mások helyett, másokért. — Prohászka újra „aktuális” nemcsak elméleti gondolataival, tamáshegyi gyakorlatával, hanem alapításaival is. Figyelmeztet arra, hogy a ma keresztényének ki kell lépni önző világából, hogy a „szamaritánus szeretetével járja a szeretet missziós útját.” (Prohászka: Missziós levelek 1.)

245